Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság

például valamilyen ’végkifejlet’ kimondási igényének már nem tesz eleget.’2 És amikor Fodor Géza arról beszél, hogy „Petri alapjában véve tradicionális költő”,53 érzésem szerint pontosan erre a kettősségre, e költészet önkorlátozó, önkritikus és reflexív jellegére utal, miként Keresztury Tibor is, mikor megjegyzi, hogy „[Petri] nem a magyar lírai hagyománnyal, hanem a költészet kultikus felfogásával szakít”'4 (és ilyen értelemben lehet a költészete „a kulturális nyelvtan örökségének provokációja”). De provokációként olvasható ilyenformán Tandori költészete is, hisz a képviseleti líra mások helyett beszélő alanyát nála az egyedien személyes nézőpont váltja fel, mely nem akar és nem is tud mások nevében vagy mások problémáiról beszélni. De némi megkötéssel igaz mindez még Petri politikai témájú verseire is, melyek szintén az (ön)irónia működtetésével teremtenek távolságot a lelkesült vátesz pozíciójától, hiszen a saját sors esetlegességének és korlátainak tudata, a költőiség hétköz- napiságának felismeréséből származó irónia, és az így felfogott, szükségképpen akadályok közé szorult létezés tragikuma ott munkál ezekben a verseiben.

„A nyomor egykedvű csendje'

Paizs Goebel lenő (1896-1944): Magyar ugar, 1923

De nemcsak a hetvenes évek elejének és az az utáni évtizedek költészete, hanem a kilencvenes évek kritikája, sőt irodalomtörténeti értékelése is visszaigazolta - ha más-más érvekkel is - a közösségelvű, élmény- és vallomásalapú köl114