Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyarság és Európa és Trianoin

ellenséges magatartása következtében mégis el kellett buknia. A gyász érzésébe mindazonáltal, legalábbis a magas irodalom szintjén, nem vegyült el a bosz- szúállás, a reváns szelleme. Aki a Trianon utáni magyar irodalmat, legalábbis az igazi írók műveit fellapozza, bizonyságot szerezhet arról, hogy ezektől az íróktól távol állott a gyűlöletkeltésnek az a szenvedélye, amely máskülönben a politika színterén rendre megjelent, különben nemcsak a magyarországi, hanem az utódállami: a „kisantant” politika színterein is.

A magyar írók sohasem beszéltek gyűlölettel a román, a szlovák és a szerb népről és kultúráról, ellenkezőleg, igyekeztek kapcsolatokat találni ezekkel a kultúrákkal egy kívánatos és remélt általános európai és közelebbről közép-európai kiengesztelődés és együttműködés keretei között. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, majd József Attila, Illyés Gyula és Németh László, vagy éppen az erdélyi írók: Aprily Lajos, Kós Károly, Tamási Áron, Dsida Jenő és mások munkássága széles körű és gazdag bizonyítékot szolgáltat arra, hogy irodalmunk legjobb képviselői mindig is keresték a közép-európai, illetve általánosságban az európai összefogás lehetőségét, és mindig is kezdeményezték a Duna-völgyi kulturális kapcsolatokat.

A Trianon utáni magyar irodalom, a magyar szellem élete egyik legnagyobb kihívása ugyanis éppen abban volt, hogy a magyarság vagy egy pusztán sérel- mi magatartást választ, amely kizárólag történelmi igazságtételre törekszik, és nem törődik mással, mint az elszenvedett igazságtalanság ellen való tiltakozással, avagy ki tud alakítani egy új és a korábbinál korszerűbb nemzeti tudatot, amely a nemzethez való tartozás elsődleges kritériumait nem a területben, az államban és a politikai egységben, hanem a nyelvben, a történelmi hagyományban, a kulturális közösségben és a határok fölött átívelő nemzeti szolidaritásban jelöli meg. Az úgynevezett „trianoni irodalom” talán legnagyobb eredménye, máig érvényes tanulsága éppen abban áll, hogy ez az irodalom eljutott a kulturális és „lelki” nemzet eszméjéhez, és hogy a közösségi gyász és gyötrődés vallomásai után számot tudott vetni a „lelki nemzet” felépítésének esélyeivel és tennivalóival.

Valójában Trianon után vált általános meggyőződéssé, legalábbis a magyar- országi és a kisebbségi magyar irodalmak magasabb fórumain és magasabb szellemei között, hogy a nemzet több, mint a területi és politikai együvétartozás, tágasabb, mint a földrajzi és állami közösség, és az ország fogalmának van egy szellemi-lelki dimenziója is, amelyben nem a területnek, hanem mindenekelőtt a közös történelemnek, a közös hagyománynak, a közös kultúrának és a lelki közösségnek van elsődleges szerepe. Ezt a meggyőződést igen sokan képviselték a két világháború közötti korszakban Babits Mihálytól József Attiláig és Illyés Gyuláig, Móricz Zsigmondtól Németh Lászlóig és Márai Sándorig.

Valójában a lelki ország (és a politikai határok fölött és ellenükre elképzelt nemzet) fogalomköre békítette ismét össze a magyar irodalmat az európai népek közösségének eszméjével, annak ellenére, hogy Európa, legalábbis az európai politikában mértékadó győztes nagyhatalmak bűnös közönnyel hunytak szemet a magyarság ellen Trianonban elkövetett igazságtalanságok felett. A magyar irodalom mindig, az első világháborút megelőző évtizedekben is, ro- konszenwel és várakozással tekintett az európai hagyományokra, az európai

58