Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Magyarság és Európa és Trianoin
sának a lehetőségeit. Három költői műről beszélek, ezek Babits Mihály 1925 márciusában (a Nyugatban) közre adott műve: a Hazám!, József Attila 1936 júniusában keltezett verse: A Dunánál és Dsida Jenő talán néhány hónappal korábbi költeménye: a Psalmus Hungarian. Ezek a versek: filológiai tekintetben bizonyára nem tartoznak együvé, Babits nagyszerű költeménye meglehetősen visszhang nélkül maradt, József Attila nem ismerhette Dsida akkor még kéziratban lévő művét, amely nem sokkal az ő nagyszabású ódája előtt keletkezett. Valamiképpen mégis összetartoznak, mint ahogy összetartoznak más korabeli „nagyversekkel” (például Kosztolányi Dezső Európa, Illyés Gyula A Dunánál, Esztergomban vagy Radnóti Miklós Nem tudhatom című költeményeivel) is! Összetartozásuk abban található, hogy valamennyien a nemzet 20. századi sorskérdéseit és közöttük is a magyarság és Európa viszonyát kívánják értelmezni, számításba véve azt a drámainak mondható konfliktust is, amelyet e két - történelmi és erkölcsi tekintetben egyaránt karakteres - fogalom között a trianoni trauma okozott. Trianon igen sok magyar író számára nem pusztán történelmi és eszmei, hanem személyes veszteség is, minthogy sokan szülővárosukat vagy ifjúságuk mitikus emlékekkel övezett otthonát veszítették el. A személyes veszteség mindenkinél fájdalommal szőtte át a trianoni traumára reflektáló költeményeket, elbeszéléseket, visszaemlékezéseket. Hiszen azt valamennyien tudták, hogy szülővárosuk, ifjúkori otthonuk minden bizonnyal el fogja veszíteni azt a meghittségét, azt a karakterét, amely valamikor az otthonosság jó érzését keltette, amely a nemzeti közösségben élvezett biztonság tudatát adta. Azok az írók, így esetünkben Babits vagy József Attila, akiknek szülőhelye nem került idegen kézbe, maguk is fájdalmasan gyászolták meg a régi országot és szorongó szívvel mérték fel a veszteségeket. Babits Mihály jóval a trianoni végzés után - Gondolatok az ólomgömb alatt című írásában - arról beszélt, hogy mindaz, ami Magyarországgal történt, számára szinte felfoghatatlan képtelenséget jelent. „Rájövök - olvasom Babitsot -, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét. .. Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött... Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem... S amint elképzeltem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata”. Babits személyes gyötrelemként élte át a trianoni traumát, és hirdette a történelmi igazságtevés parancsát, így hosszú évtizedeken át némaságba szorított Csonka Magyarország című versében, amely az első világháború éveiben harcosan pacifista nézeteket valló költő ama meggyőződésének adott hangot, miszerint az erőszakkal szemben egyszer az igazságnak kell érvényre jutnia: „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: Igazság!” A trianoni végzetre válaszoló magyar írók elsiratták elveszített szülőföldjüket és a történelmi országot, amely több mint ezer esztendőn keresztül állott fenn, és mindig dacolni tudott a változó idők viharaival, a vesztett háború, a szomszédos országok területszerző mohósága és a békecsináló nagyhatalmak 57
