Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány
TÜSKÉS TIBOR Mester és tanítvány RÓNAY GYÖRGY HÚSZ LEVELE „Nem szabad megsemmisíteni semmit, egy szép napon minden dokumentummá válik." Rónay György: Napló. II. kötet 702. oldal Hol van az a pillanat, amikor egy ember életpályája eldől: merre kanyarodik, kivé-mivé lesz? Meg lehet-e ragadni egy ember életében azt a helyzetet, amely magyarázatot ad a későbbi történéseknek? Mi befolyásolja hivatásunkat, felnőttkori választásainkat, döntéseinket, jövendő sorsunkat? A kérdéseket a magam életére próbálom „lefordítani”. Mikor dőlt el, hogy életemet az írás, az irodalom szolgálatába állítom, hogy az irodalom életformámmá vált? Milyen messzire kell visszamennem ahhoz, hogy némi bizonyossággal azt mondhassam: ez a szó, ez a találkozás, ez az intés volt számomra meghatározó, sorsszerű? Kinek köszönhetem mindazt, amit értéknek, eredménynek, teljesítménynek mondhatok? Visszafelé nyomozok az időben. Egy kinagyított pillanatot látok. 1947 őszét mutatja a naptár. A nagykanizsai piarista gimnázium utolsó éves diákja vagyok. Jövőre érettségizem, pályát kell választani. Az egyik nap a gimnázium tornatermében az Uj Ember című katolikus hetilap irodalmi estjét rendezik. A tornaterem egyik oldalát a bordásfal borítja, másik oldalán a mászókötelek és a mászórudak lógnak. A bejárattal szemben, a terem túlsó végén a függönnyel elválasztott színpad, ahol évente egyszer az iskola diákjai színdarabot mutatnak be. Amikor most szétnyílik a függöny, a fővárosból érkezett vendégek lépnek egymás után a színpadra. Kunszery Gyulára emlékezem, aki szójátékaival fakaszt nevetést. Ilyeneket mond: Verdi - revorverdi. Mascagni - itt nem lehet mászkálni. Legélesebben Rónay György alakja maradt meg bennem. Sovány fiatalember, aki testét talpán kissé előre-hátra ringatva kis papírcetlit tart a kezében, és a költő Zrínyi Miklósról beszél. A tudatos figyelemnek miféle varázslata működött akkor bennem, hogy ennek az 1947 októberében tartott irodalmi estnek a műsorlapját - egyben belépőjegyét - félretettem, és máig megőriztem? Pergetem az időt visszafelé. 1947 nyarán Gyulán vagyok egy tíznapos országos diáktábor résztvevőjeként. Egy földszintes, széles kapualjú, jómódú parasztházban, a Góg nővéreknél kapok szállást és kosztot. Az egyik délelőtt Sík Sándor beszél a huszadik századi magyar költőkről és a hiteles költészetről. Sokáig habozok, hogy az előadás után odalépjek hozzá, és megkérdezzem - ma már tudom: nagyon buta módon -: hogyan lesz valaki íróvá? Izgalmam nagyobb volt, mint naiv kíváncsiságom, és bennem rekedt a kérdés. Sík Sándor nevét a Vigilia címlapjáról ismertem. A folyóiratnak a háború 25
