Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Pápes Éva: Az Őrség géniusza
a nyitás-zárás dinamikáját. Ennek egyelőre csak azok tudnak megfelelni, akik szellemi potenciáljukat képesek voltak megőrizni, és ez még ma az elenyésző kisebbség. A táj sokat változott a honfoglalás ideje óta. Egyre humanizáltabbá, meg- műveltebbé vált, majd a huszadik századi bonyolult ipari-gazdasági változások nyomán egyre elhanyagoltabbá, műveletlenebbé is lett. Az a folyamat, amely a minden pontján kezelt rétek, szántók, erdők világát kiszolgáltatta az enyészetnek, a műveletlenségnek, még ma is zajlik. A közösbe kényszerülés (téeszek), később a Nyugat felé való kiárusítás, a befektetési földvásárlás és egyéb földszerző városi igyekezetek odáig juttatták az őrséget, hogy a valamikor értéket képviselő szénát ma már - ha egyáltalán le van kaszálva - szerte az Őrségben elégetik, nem tudják már mire használni. Mégis, ennek ellenére megőrződött a legfontosabb, ami ma is sokak kedves helyévé teszi az Őrséget, és éppen ami a legkevésbé megmagyarázható: a lelke, lényegi sajátossága ennek a szelíd dombos, vízfolyásoktól szabdalt vidéknek. Ha elindulunk gyalog, bármely pontról, előbb-utóbb az erdőben kötünk ki. A megművelt vagy éppen parlagon hagyott, parlagfüves terület után hamarosan valamelyik erdei ösvényen járunk, ahol enyhén lejtős, emelkedős dombok, vízmosások váltják egymást. Mindig a megművelttől megyünk az erdőbe, de ha már bent vagyunk, könnyen előfordulhat, hogy olyan rétre jutottunk, ahol vadcseresznyével vagy más elvadult gyümölcsössel találkozhatunk. A magaslesek jelzik a vadászok időszakos jelenlétét, de könnyen találkozhatunk átfutó őzekkel, szarvasokkal, még vaddisznóval is. Ha sokáig követünk egy ösvényt, előbb-utóbb igazi erdőt is találhatunk, ahol nem érződik a nem túl régi ültetés vonalzóval kihúzott szakaszossága, méretes fák és vadvirágos, méhektől zümmögő ősrétek váltják egymást. Ne várjon senki fenyvesektől vadregényes tájat, mert ez nem az, itt minden emberi léptékű, nem zúgnak a fenyőerdők, inkább a tölgy, bükk, éger váltja a nemrégiben meghonosított lucfenyőket. A nyugodt, félelem nélküli séták helye az őrségi erdő, nem kísértenek múltbéli betyárok szellemei, nem kell tartanunk bármiféle vadállatok megjelenésétől. Még a vaddisznó is van olyan okos, hogy hátat fordít a nem kívánt találkozásnak, visszacsörtet a sűrűbe, mielőtt igazán megrémülnénk tőle. Az ember megszelídítő ereje, ami az általa tisztelt természeten megmutatkozik, vegyül el itt a vadság már nem félelmet keltő, inkább részünkként felfogott szubsztanciájával, egyszerre vagyunk saját őseredetünknél, de az ismeretlenségtől való félelem nélkül. Nem véletlenül a szelíd szó az, ami mindig felbukkan, amikor az Őrségről beszél valaki, hiszen olyan kevés ma már az a táj, ami képes úgy megmutatkozni a szemlélő számára, mint valami bukolikus, hajdan volt harmónia letéteményeseként, késői hírnökeként ránk maradt archaikus valóságdarab. Ez a Dél őseleme, az ember számára otthonossá, lelkesültté tett táj, amelyet az igazi mélységek nélküli nyugati őselem tesz aztán otthonossá, félelem nélkülivé. Aki megrázkódtatást és elragadtatást keres, az menjen az Adria sómarta sziklás tengerpartjára vagy a Kárpátok hegyszorosaiba, de ide az Őrségbe ne, mert itt valami mást találhat, de elragadtatást azt 19
