Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (3. rész)
volna valahol, de persze nem láttam. Vannak vadidegen ismerősök, Janesz, akiknek már a hangját is hallottad, talán az előző életedben, amikor csillár voltál, vagy tíz deka darált dió. Mandula roppant fesztelenül viselkedett. Egy könyvet dobott az asztalra. Éppen századszor olvasom a Micimackót, mondta, jelenleg a hetedik fejezetnél tartok, amelyben Kanga és Zsebibaba megjelennek az erdőben, és később Malacka megfürdik. Olvastátok a Micimackót, kérdezte, aztán megfogta a poharamat és felhajtotta a maradék rumos kólát, mire Pötyi a pofátlanságtól lebénulva azt felelte, hogy ő valamikor olvasta, de egyáltalán nem emlékszik rá. És kegyed hogy áll vele, fordult hozzám, közben a mutatóujját a homlokomnak nyomta, mint egy revolvert. Volt benne valami elsöprő, de alapjában véve nagyon kedvesen viselkedett. Ezt mondta: lányok, sejtelmetek sincs róla, mit hagytok ki, ha nem olvassátok el a Micimackót felnőtt fejjel is, mert megsúgom, hogy egyáltalán nem a taknyos kölyköknek való, akik semmit nem értenek az egészből. Felütötte a kötetet, hangtalanul gesztikulált, aztán ezt mondta: itt van például ez a rész, amikor Micimackó a sarokba megy, és ezt ismételgeti magában: Nélkülem lehetetlen! Ilyen mackó vagyok én! Nézett ránk, várta a hatást. Aztán felolvasott még egy sort, ami pirossal volt a könyvben aláhúzva: O, mondta Micimackó, mert mit mondhatott volna mást? Tudjátok, lányok, attól zuhan az asztal alá az ember, hogy a nagy igazságok ilyen egyszerűen leírhatók. Csak néztünk rá, mint hableány a tundrabugyira, közben Pötyi hangosan megjegyezte, hogy a krapekot biztosan csak két napra engedték ki az idegeiméről, de Mandula ezt meg se hallotta, hanem kedvesen megkérdezte: maguk milyen mackók? Boldogságkereső, kólanyelő mackók? Csóró hapsivadász mackók? Jövőbe néző mackók? Dákóra csücsülő rinyamac- kók? Sok kis fiókára váró anyamackójelöltek? Kuckómackók, akik a nózijukkal megszimatolják a múló idő vénemberszagát? Ezt kérdeztem tőle: ki vagy te? Erre rám emelte a meleg, barna szemeit, megfogta a kezemet, én meg nem húztam el, és azt mondta, hogy ez egy fogós kérdés, majd gondolkodik rajta, de neki most azonnal ki kell vágtami a rötyire, mert tiszta rom a veséje. Erre Pötyi ezt mondta: nem valami szívdöglesztő szöveg, hallottunk már jobbat is, de attól se ugrottunk fejest senkinek az ágyába. Amikor Mandula elment, ezt mondtam Pötyinek: ez az őrült mandarin vitte magával a könyvet is. Mandula húsz percig nem jött vissza, kimentünk utána a mosdóba, mert a Pötyinek eszébe jutott, hogy ettől a flúgostól bármi kitelik, biztosan felvágta az ereit, vagy lehúzta magát a klotyón, de kapaszkodj meg, nem volt ott egy lélek se, pedig benéztünk minden zugba, még a női pottyan- tót is átvizsgáltuk, de sehol senki. Nyílt egy ablak valami belső udvarra, de zárva volt, azon sem mehetett ki, aztán találtunk ott hátul egy raktárt, de lakat lógott az ajtaján, a végén csak álltunk, és teljesen le voltunk döbbenve, mert azt nehezen hittük, hogy ez a Mandula elpárolgott, mint egy köpés a vaskályháról. Megveregettem a Pötyi vállát, és ezt mondtam: erre mondj valamit! Ezt válaszolta: ó, ó, ó. Mert mi mást mondhatott volna? A Vastüdő előtt címet cseréltünk, aztán puszi-nyuszi, elbúcsúztunk, Pötyi 81
