Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (3. rész)

Ludwig Pogácsás, a nagy magyar óberkellner-apucika reggelre se tért haza. Úgy ébredtünk, mint az árvák, mint két leszórt felsőágyas, akinek mindegy, hogy kedd van vagy vasárnap, vagy eljött a nyolcadik nap. Hajnalka félrehúzta a függönyöket, simogatta magán a halványkék nejlon hálóinget, amin átfe- hérlett a koffere, aztán a homlokát az ablaküvegnek szorította, és ezt mondta: Janikám, az angyalkák kirázták a párnákat, mert odakinn hullik a hó. Mire én: úgy látszik, itt a nyár! Figyelj, te sikamika, dögléssel ünnepelünk, egész nap ki se dugjuk az orrunkat, az lesz a lázadás napja! Hajnalka ezen elcsodálkozott. Nem mész be dolgozni? Se te, se én! Elfordult az ablaktól, és ezt mondta: hallgass ide, Janikám, én is torkig vagyok mindennel, de akkor se kellene lógással kezdeni az új évet, mert elkergetjük a szerencsénket, ráadásul engem páros lábbal fognak kirúgni, arra mérget vehetsz. Mire én: engem már ki is rúgtak, mert hajnalban nyitnom kellett volna a standot.

Leült az ágyam végébe, és talán akkor vettem észre először, hogy mennyire hasonlít Pogácsás Lajosnéra. A bátortalan, szomorkás mosolya, az örökké cserepes szája, összenőtt szemöldöke, vizeskancsó formájú kibontott haja, vékony keze, tisztára olyan volt, mint anyucikámé. Néztem a lábát, mintha két élesztőszínű cső vezetne ki a hálóinge alól. Látta, hogy bámulom, ettől zavarba jött, és ezt mondta: ne bámulj, Janesz, napok óta nincs időm, hogy leápoljam magam. Erre ezt kérdeztem: ki volt az a krapek, akivel a metróban láttalak? Felkiáltott: láttál engem a Mandulával, hát én mindjárt eldobom magam! Törökülésbe ült a paplanomon, és elmesélte, hogyan ismerkedtek meg.

Ezek most Hajnalka szavai.

Valamikor október végén véletlenül összefutottam az utcán a Pötyi nevű barátnőmmel, aki azért kapta a nevét, mert ott állt, amikor a macska beleszórt a ventillátorba, vagyis kétmillió szeplő virul a képén, persze dehogy a barátnőm, csak együtt jártunk gimibe, ő se sietett, én se, beültünk a Vastüdőbe, tudod, abba a lepra kis sörözőbe a Práter utca elején, rendeltünk két rumos kólát, mesélt az életéről, gyerek, válás, láthatás, új szerelem, megint egy gyerek, após temetése, otthoni veszekedések, munkahelyi problémák, kevés a pénz, megint beteg a mama, gázszámla, kicsi a lakás, új kocsit kellene venni, aztán én következtem, nincs férj, nincs gyerek, nem telik kocsira, a mama hála istennek egészséges, de a lakás nálunk is kicsi, utána következtek a félhülye iskolai történetek, nahát, emlékszel arra, amikor a Fülöp Szilvi a melltartójában hozta az uzsonnát, mindenkinek jojóztak a szemei, hogy micsoda gigantikus csöcsei nőttek tegnap óta, aztán nagyszünetben benyúlt és fapofával kivette a parize- res zsemléket. Már egy órája ott ültünk a Vastüdőben, amikor a Pötyi azt javasolta, dobjunk be még egy rumos kólát, jól van, egyszer élünk, de akkor már nagyokat hallgattunk, mert nem volt miről beszélni, csak néztük egymást, néztük a megtelt hamutartót, na, akkor történt, hogy egy magas, jóképű fiú állt meg az asztalunk mellett, meghajolt, közölte, hogy Mandulának hívják, mire észbe kaptunk, már ült az asztalunknál, úgy viselkedett, mint aki elkésett a megbeszélt randiről, de most boldog, hogy végre megérkezett, de, tudod, tényleg az volt az érzésem, hogy ismer bennünket, és mintha már én is láttam

80