Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé

Füst naplójának egyik bejegyzésében20, amely Lenin halálakor íródott. Weöres búcsúversének kard-képe és a világiás, illetve a sötétség hozzárendelése A jelentés kezdő soraira utal.

Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot?

Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a jiapot és fekete fényköreit

S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kozakhe' repülnek

S elfödvén szegény szemüket: - szent, szent, szent, - kiáltják odafenn a sugaraknak.

Füst verse nemcsak címével és a mottóul választott Ezékiel-idézettel („Es haliám az ő szárnyaik zúgását.”), hanem a meghunyászkodó Nap és Elold, valamint a csontmező fölött elsuhanó kardos angyalok képével is a Biblia apokaliptikus hagyományához kapcsolódik, ám rögtön le is bontja e hagyományt, amennyiben egy aposztrophikus alakzattal kiemelve őket tradíciójuk kontextusából, eltéríti jelentésüket, és szemantikai gyökereiktől megfosztva egyfajta oszcillációra kényszeríti őket az elveszett eredeti és egy idegen allegorikus referencia között. A jelentésesség mozgását irányító új allegóriához, az Eszméhez azonban a vers elsősorban nem eredeti jelentésének elemeit, hanem egy mitikus nyelv elvesztének, ugyanakkor teljes elmúlásra való képtelenségének tapasztalatát rendeli hozzá, és ezáltal teljesíti a gyász funkcióit: „Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, Ilyen? / Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok / velejében, ami nincs már?” W eöres búcsúversében, amely nem egy mítosz képvilágára, hanem egy szövegre megy vissza, az epitáfium konvenciói szerint megidézett személy maga is írássá változik, ő maga lesz a kard, előbb ragyogó, végül rozsdás. Ezáltal visszamenőleg igazolja azt a líratörténeti változást, amely Weöres szempontjából modellképzően Füst lírájában ment végbe. A vers már Füstnél sem egy sorssal felruházott szerep-én megképzésének terve volt, hanem nyelvek párbeszédeként értett szöveg, amelyben a jelentésadás mozgásai nem rendelődtek alá a szövegen kívüli egységesítő elvek és olvasásmódok, például a szerzőséget sorsként és azonosságként felfogó tendenciák romantikus örökségének. Innen tekintve Füst Lenin-versében sem az ideológiai tartalom, hanem a nyelvi emlékezet váratlan kapcsolatai kelthetik fel érdeklődésünket, miként Weöres búcsúverse is a Maecenastól búcsúzó Horatius nyelvi hagyományán keresztül láttatja a búcsú aktusát.

W eöres költészetében ennek ellenére nagy erővel vannak jelen a nyelvi regisztereket és hagyományokat egységesíteni igyekvő poétikai alakulatok. A Tűzkútbzn kiadott, 1960-ban írott Salve regina című versben, amelyet minden értelmezője az egész pálya egyik legkiemelkedőbb darabjának tart, Weöres arra tett kísérletet, hogy egyetlen narratív metafora kiépítésével a különböző (keresztény, görög és indiai) kultúrák hagyományaiból ismert mítosztöredékeket egyetlen horizont alatt vihesse át egymásra, és e mozgásban újra egységként váljék értelmezhetővé az egyébként szintén törésekben, szakadásokban érzékelhető szubjektivitás. Ez a metafora evokatív megszólalásokban Úrnőként, Anyaként jelenik meg. A versben megalkotott én ehhez a metaforához viszonyítva alakítja ki és változtatja pozícióját, amely mindenekelőtt abban a térszerkezetben kap értelmet, amelyet a vers első szakasza rögzít.

36