Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
ségének igazolhatatlansága miatt a jelentésadásnak nem refe- renciális eljárásai működtetik, hanem egy retorikai-poétikai alakzat, semmi sem biztosítja, hogy az inverzióban a nyelv a jelenvaló nyelv betöltött léte felé, és nem saját semmije, refe- rencialitásának, jelentésének és meghatározásának semmije felé nyújtózik ki. Ha ugyanis a nyelv „miközben megalkotja megszakadásának képét, a megfordítás radikalizálódása következtében felfüggeszti szemantikai funkcióját, amit az inverzió alakzatának még a végesség körülményei közt is biztosítania kellene, akkor a párbeszédre való képessége is kétségessé válik. Akkor nem gondolhatjuk el többé egy nyelvi közösség két vagy több szubjektuma közötti cserefolyamatként, hanem, mivel a nyelv csak megosztásában létezhet, egyedül a nyelv közléseként, ami — bármily ingatagon is - megteremti a beszéd szubjektumait. Es itt térjünk vissza annak a versnek az első szakaszára, amelyet Weöres Füst Milán halálakor írt. A vers ezáltal a hozzátartozó dátummal együtt sajátos sírfeliratként olvasható, amelyben az élő együtt ad arcot magának és a halottnak, mintegy a halott arcában megpillantva a magáét, ugyanakkor az aposztrophé alakzatának Füstre jellemző használatával („avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot?”) az olvasók hipotetikus közösségét is megteremti. A vers olyan közös nyelvet teremt, amelyben a többszólamú identitások egyszerre érzékeli az arcok megjelenését és eltűnését („világolsz és engem hagytál sötétben”). Mindezt úgy éri el, hogy a költő alakját a vers nem személyként, hanem írásként idézi meg, ironikusan. Amíg az epitáfiumok konvenciójához hozzátartozik a halott tudásbeli fölénye, amennyiben ő már beavatott abba, amit élő nem ismerhet, és a hagyományban ez az aszimmetria határozza meg az aposztrophé alakzatának belső viszonyait, itt az írást beszéddé változtató szubjektum elutasítja a mitizáló nyelvnek ezt a többlettudását („A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kívánom”). Egy nyelv és vele a párbeszéd megteremtésének lehetősége így az aposztrophé alakzata mellett az előbb ragyogó, utóbb könnyezve rozsdásuló kard hermetikus metaforájának értelmezhetőségén múlik. Weöres verse ebben az esetben azt a szövegvilágot kapcsolja be az interpretáció mozgásába, amelynek ironikusan alárendeli modalitását és retorikai eljárásait. Füst 1947-ben jelentette meg a Magyar írók a szovjet népről című antológiában A jelentés című versét, amely nagy feltűnést keltett, hiszen közvetlen kultúrpolitikai tartalmakat hordozott, hogy a Nyugat első nemzedékének legtekintélyesebb élő tagja, aki a következő évben Kossuth-díjat kapott, ódát írt Leninhez, ugyanakkor a vers ellenállt minden egyértelműsíthető jelentésadási kísérletnek. A vers előzményei megtalálhatóak 35
