Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
(...) A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kívánom, abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem, mint itt a haldoklók tanyáit, oly igen féltett apró kincseit - micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! - aztán maholnap úgyis követlek... (Füst Milán emlékére) Weöres Sándor költészetének fogadtatását a legutóbbi időkig befolyásolta a kétség, hogy képes-e leválni e költészet a hátterében kirajzolódó világszemléleti megfontolásokról, amelyek ugyan időről időre arra csábítottak bizonyos értelmezőket, hogy egyfajta ideológiai jelentésadással a hátteret állítsák az előtérbe, éppen ezek a kísérletek1, bizonyították be, hogy a szemléleti tartalmak redukálhatatlan poétikai formákban jelennek meg. A kétségeket azonban még inkább erősítették az apologetikus megközelítések, így például Tamás Attila monográfiája, amely a Teomachia és a Teljesség felé kapcsán joggal beszél a művekből kiolvasható „tanításról”18, azaz a művészetnek egy olyan archaikus funkciójáról, amely a XX. századi modernitásnak azokkal az önértelmezési modelljeivel, amelyek Weöres lírájában fontos szerepet játszanak, közvetlenül legalábbis nem fér össze. A kérdés tehát az, milyen jellegű és mennyire stabil az az esztétikai ideológia, amely Weöres verseit áthatja, milyen olvasatokra ad módot, és mennyire engedi meg a saját preferenciáitól eltérő megközelítéseket. A későmodernség magyar költészetében kétségtelenül Weöres Sándor volt az a szerző, akinél a legmagasabb esztétikai színvonalon élt tovább az az esetében nem annyira Eliothoz, mint inkább Mallarméhoz visszavezethető modern poétikai irány, amely a metaforikus beszédet mitikus beszédként gondolta el. Amikor a metaforizáció mitikus jellegéről beszélünk, nem tematikus, az antik kultúrák vagy a zsidó és a keresztény mítoszvilág újraírásának értelmében használjuk a fogalmat, és még csak nem is úgy, ahogyan a mitopoétikus átfordítás nyelvi mozgásának leírásakor Gadamer 19 tette. Ez utóbbi fogalomra azonban érdemes kitérnünk. Rilke elégiái Gadamer szerint nem az antikvitás mítoszi hagyományából indulnak ki, és nem annak keresztény átértelmezését végzik el, ami barokk korában még megadta egy allegóriákat kedvelő költészet lehetőségét, és nem is e hagyomány tudatos felébresztéséről van bennük szó, amit Hölderlin kései művét illetően joggal emlegethetünk. „Itt már nem létezik mitikus világ, ami maradt, az nem más, mint a költői átfordítás elve”. Vagyis az inverziónak az olvasásban érvényesülő poétikai alakzata felől visszatekintve bizonyulnak a szöveg értelmi viszonyai hasonlóan metaforikusnak, mint ahogyan a mitológiai elbeszéléseket, úgy új fogalmi - pl. pszichológiai vagy kultúrkritikai - mezőbe áthelyezve őket, a XX. század elejétől értelmezték, miközben az inverzió mozgásának végrehajtása teszi olvashatóvá a verset. Gadamer azonban nem foglalkozik az elemzéséből adódó talán legfontosabb kérdéssel, ezt Werner Hamacher tette meg egy Celanról szóló tanulmányában. Amennyiben a szöveget minden külső jelentésmező világszerű34
