Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé

fogalma, amely közvetlenül a George-kör poétikai nézeteire megy vissza, bár főként költőkre hivatkozik, Mallarméra, Dantéra, Plótinoszra, illetve Jakob Böhmére, nem annyira poétikai, mint inkább kultúrfilozófiai tartalmakat hordoz. A Medúzával kapcsolatos nézeteit Hamvas később Patmosz című könyvének második részében fejtette ki részletesen. Itt egyfelől azt feltételezi, hogy az aranykorian idilli ősállapot és rend képessége minden emberben rontatlanul benne él, másfelől azt, hogy az „emberi élet renormalizálható”, azaz hogy az idill helyreállításának ösztöne eleven a világbank Feltűnő, hogy Hamvas hangvétele ezen a helyen a szó eredeti értelmében apokaliptikussá válik, a meglelt tudás egyedüli foglalata és hitelesítője a beavatott szubjektum lesz10, aki az olvasóra hárítja halálát, hogy örökösévé tegye és távollétében is őrizze őt".

Mondandója pedig a fény és a sötétség gnosztikus ellentétében bontakozik ki, miközben az orfika fogalmának jelentését és használhatóságának bázisát egyaránt a görög, illetve a keresztény mitológia szinkretizált képnyelvének legfontosabb metaforáiban, az ábrázolás és az átfordulás aktusszerű mozgásában adja meg. Hamvas tehát nem érvel, hanem hirdet (talán ezért vannak inkább hívei, mint értelmezői), és lemond annak lehetőségéről, hogy gondolkodásának tárgyává tegye saját nyelvhasználatát: „Orfikának kell hívni a rendezett világegyetemről való tudást, amely a matézisben, a geometriában, a zenében, a magas festészetben és szobrászatban és morálban és metafizikában nyilatkozik meg, és amelynek egyetlen bázisa van: az emberi alapállás, ez pedig nem egyéb, mint az isteni lény mása (képe és hasonlatossága), a tudás, hogy valaki, bárki, a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot, a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást.”12 Hamvas jelhasználatának egyik legfontosabb jellemvonása a különböző hagyományok töredékeinek, egymásra lefordíthatatlan nyelvi formáinak reflektálatlan összekapcsolása egy tulajdonképpen nagyon egyszerű metafizikus képrendszerré, amit a prezencia, pontosabban a prezenciában való átfordítha- tóság platóni fogalma működtet. E szélsőségesen logocentrista" nyelv legfontosabb törekvése, hogy a bibliai hagyományok fragmentumait a platóni görögség metafizikus doktrínájába visszahelyezve olyan egységes elbeszélést állítson elő, amely minden különbséget figyelmen kívül hagyva az alap közösségét állítja, és a szeretet áldozatába emelte, a káoszt kozmosszá, a felfordulást renddé tudta tenni, ahogy Mózes mondja, a feldúlt sötétséget (tohu vabohu) rendezett világegyetemmé teremtette.14 E hagyományértés finomságáról és e gondolkodás kimunkáltságáról aligha adható e mondatnál elriasztóbb kép. Mondanunk sem kell, hogy a „tohu vabohu” ószövetségi fogalma minden értelmezési nehézség ellenére sem jelenthet feldúlt sötétséget, miként az ég és a föld mózesi teljessége is alapvetően más, mint a görög kozmosz.

A mi feladatunk azonban most nem Hamvas apokaliptikus beszédmódjának értelmezése, csupán annak megmutatása, hogy e nyelvhasználat modalitásában és hagyományszemléletében milyen távol van a Füst Milán-i ironikus modell poétikájától. A valamiben mégis közösséget mutatnak, leginkább abban, hogy Radnóti olvasatával ellentétben a megalkotott nyelv egyikőjük számára sem menedék. Hamvasnak görög fundamentumokon, innen-onnan összehordott kövekből épült templom, amely az általa hallani vélt hívást zengi, Füst számára

32