Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
hez hasonlóan a megidézett hagyományok felől indulnak el, nem jutnak-e már első lépésükkel tévútra. A vers nem egyszerűen kettős sírfelirat, Oidipusz és a levélíró sírfelirata, hanem egyszersmind olyan hely, ahol a klasszikus hagyományok elveszítik jelentésüket és összekapcsolhatóságukat. Itt adhatunk választ arra a kérdésre, hogy a kereszténység felől el- beszélhetők-e a hellén világ képei. Amint Eusebius példáján láttuk, ez egyfajta allegorikus áttolással, vagyis a görög mitológiai jelentéseinek helyettesítésével addig volt lehetséges, ameddig annak elemei egy a múltra is kiterjeszthetően egyetemesnek és stabilnak gondolt elbeszélésrendhez illeszkedtek. Az Oidipusz-törté- netben azonban a keresztény univerzum számára, amelyben alapító erejű az apa-fiú, illetve az apa-gyerek kapcsolat, kellemetlen, romboló erők feszülnek. Hiszen Oidipusz eltévedt annak a végtelen regressziónak a sorában, ahol minden apa egy másik apa gyereke. Eltörölve a sor eggyel korábbi elemét az apja helyére lépett, és így a maga apja lett. Füst Milán verse felől nézve a bibliai hagyomány a göröghöz hasonlóan rommező, ahol az ironikus játék által összerakott építmények az irónia energiái által újra széthullnak. Ezáltal nem maguk a képek, hanem a benjamini értelemben vett destrukció, a lebontás mozgásai válnak jelentésessé, egyfajta klasszikus elemekből építkező, határozottan an- tiklasszikus allegorézist hozva létre. A korszak magyar filológiai és összehasonlító vallástörténeti kutatóit, Keré- nyit éppen úgy, mint Hamvast, az a remény faszcinálta, hogy a nem kis részben elfelejtett antik és keresztény hagyományokkal szemben lehetséges egyetemes elbeszélések igényével fellépni, mégha - mint Hamvas tette - némileg szinkretista módon is. E mélyen romantikus és a huszadik századi modernitásban megalapozhatatlannak tűnő hölderlini remény szólal meg Hamvas Weöres Sándor Mediíza című kötetéről tíz évvel később írott soraiban: „Mert Weöres olyan költő, akinél az emberi érettséget a költészet színvonalának mindig fednie kell. (...) Ebben a költészetben a dolgok, élmények, tárgyak és események külső volta teljesen felszívódik a megfoghatatlan irracionális létélménybe. Ebben a költészetben a világ visszatér ősállapotába: leveti külső és tárgyi voltát. Visszarealizálódik. Újra az lesz. Ami: idea. Isten, Lét, Valóság. (...) Weöres Sándornál az ember tanúja lehet annak a folyamatnak, mikor a költőben lassan megérik a tárgyi világ iránt való bizalmatlanság, a külső világ káprázat volta: mikor a költészet kezd visszavalósulni; a költő elkezd visszatérni - először a mitológiához. (...) De a mitológia csak az első lépés. A második még fontosabb, a visszatérés az érzékfölötti belső zengéséhez, amit Keats viewless wings-nek nevezett; végül a harmadik lépés, a visszatérés az önmaga teljességében tündöklő abszolút léthez.”8 Az orfikusság e kritikában bevezetett 31
