Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
SCHEIN GÁBOR Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé (FÜST MILÁN ÉS WEÖRES SÁNDOR KÖLTÉSZETÉNEK EGYÜTTES OLVASHATÓSÁGÁRÓL) A Nyugat első nemzedékének azon írói közül, akik a legfontosabb szerepet játszották a mindenki által elismert tehetség korai költői tájékozódásában, Weöres Sándor éppen azzal a Füst Milánnal vette fel legkésőbb a személyes kapcsolatot, akinek a művészetét talán a legközelebb érezte magához. A húszas évek végén, illetve a harmincas évek elején induló költőnemzedék körében többen voltak, akik Füst Milán verseiben lelték meg törekvéseik igazolását1, észrevéve azt, hogy a kortárs európai költészet horizontján valóban Füst Milán versei tartalmazzák e legtöbb olyan jelhasználati mozzanatot, amely a század eleji modernség szimbolista hagyományaitól eltérve az allegorikus gondolkodásnak egy egészen új formáját honosította meg a magyar irodalomban. Ez lehetett az oka annak, hogy a klasszikus modernség babitsi modelljével szemben távolságtartó, míg a vers dialogizálódásának József Attila-i, Szabó Lőrinc-i formájával szemben a szétszórtságot nem közvetlenül az énben, hanem a kulturális hagyományok egyidejűségében átélő fiatal költők egy része, azok, akiknek nem voltak hosszú ideig tartó, igazán intenzív kapcsolatai a kassáki avantgárddal, Füst Milánban fedezte fel saját poétikai eszményét. Mindemellett a nemzedék minden tagja másként olvasta Füst verseit. 1934-ben jelent meg a Változtatnod nem lehet című kötet, amely nem csupán bő válogatást tartalmazott az addigi munkákból, hanem számos vers alapos átdolgozását is tartalmazta. E kötet nyomán írta Radnóti Miklós 1935-ben Füst Milánról: „Világot teremtő költő, aki kényszerűségből teremt. Menekülő, aki saját maga építi menedékét. (...) A költő világot úgy teremt, hogy a valósággá válás már meglevő hierarchiában - a hagyományban helyezkedik el, de különböző módokon. Rugalmasan idomul hozzá, részben fölszívódva benne, részben pedig sajátosan alakítva azt, a teremtett világ megvalósulása érdekében, vagy szétrobbantja a hagyományt (...). Fia pedig szétrobbantja és a szilánkokból új hierarchiát teremt, melyben a költői világ dolgai elhelyezkednek - ez afonnate- remte's, sajátos formatörténeti elemzésben. Füst Milán teremtett világának hordozója csak teremtett forma lehet.” Nem nehéz felismerni e kritikában a formateremtésnek és a hagyomány szétrobbantásának majd újrateremtésének azokat a poétikai ideáljait, amelyek majd Radnóti kései költészetében bontakoznak ki. Ugyanakkor azért is érdemes röviden elidőzni e soroknál, mert Radnóti megfigyelései alkalmasak arra, hogy általuk a „harmadik nemzedék” más költészeteinek vizsgálatakor is lényeges poétikai, hagyománytudati kérdéseket fogalmazzunk meg. 27
