Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
A megfigyelés első mozzanata, amelyben a hagyomány bizonyul a valóság „hierarchiájának”, röviden utal arra a korban mind elterjedtebb, jóllehet ekkor még nem annyira fenomenológiai, mint inkább pszichológiai fogalmakkal leírt felismerésre, hogy a valóság érzékelése, a felfogás kulturálisan prekódolt aktus, tehát azokat a képeket, metaforákat, áthelyezéseket, amelyek a világ, illetve a velünk történő események percepcióját és értelmezését lehetővé teszik, a kulturális hagyomány - sosem egységes és stabil - képkínálatából vesszük. E képkínálat a megértés történetének részeként maga is történetszerű, tehát miközben a percepció folyamata képek átvételével és átalakításával megy végbe, lefolyásának eseménysorával kapcsolódik a képek történetéhez, amelynek részévé válik. Az irodalomban lényegében ez alapozza meg a motívumtörténeti kutatások lehetőségét. A percepció kulturális begyökerezettségéről és nyelvi jellegéről szóló elmélethez kapcsolódva azonban meg kell fontolnunk, hogy a vers esztétikai értelemben egy teljes nyelvi-poétikai működés, önszabályozás felfedező megvalósítását jelenti, ami nem redukálható a nyelv vagy egy beszélő önreflexiójára. A versben a nyelv teremtő képességének új minősége születik meg. Mindez a vers aporetikus struktúrájára utal, amelyet a kulturális begyökerezettség és a teremtés ellentéte határoz meg. Miközben a vers esztétikai erejét az ellentét fokozásával növeli, azáltal számolja fel annak aporetikus voltát, hogy nyelvi rendszere minden esetben a kifejtésnek egy hangsúlyozottan szinguláris, csak önmaga nyelviségére vonatkoztatva érvényesíthető eseményét valósítja meg’.E felismerés alapján a Nyugat első nemzedékének költészetei közül kétségtelenül Füst Miláné tüntethető ki leginkább, a harmadik nemzedék alkotói közül pedig Weöres Sándor kísérletei mutatnak leghatározottabban ebbe az irányba. Füst Milán versei közül példaként idézzük a Levél Oidipúsz haldiáról című verset, amely Radnóti méltatását néhány hónappal megelőzve, 1934-ben jelent meg először. A vers olvasata3 görög és biblikus hagyományok ironikus dialógusában valósul meg anélkül, hogy e hagyományok töredékeiből, romjaiból áthelyezéssel egységes elbeszélést állíthatnánk elő. A költemény már első soraival egymás mellé helyezi az ércbe vésett törvények antik tragikus toposzát, illetve az emberszívbe vésett szent törvények zsidó-keresztény utalását, majd az Oidipusz-mítosz mozzanatai mellett a bibliai apokalipszis-irodalom képeit idézi, a kürtök harsogását, a tűzpatak omlását, a nap eltűnését, lovasokat, az elhagyottak sírását: „Oidipúsz!” - kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan. Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket. Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ijfu és komoly anyák Aggódva nézték önnön keblükön az alvó kisdedet. Parázs szaladt körül a földeken, - a nap lement. Fekete lett a domboldal és lombjai, - döglött lovak Hevertek rajta szanaszét... mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás, 28
