Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Géczi János: Anekdota
Jóannina, Belisarios leánya és egyetlen gyermeke a császárné unokájának, Anasztáziosznak lett a felesége. Belisarios szerette volna visszakapni az egyetlent, ami a sajátja volt, s amihez köze nem lehet a feleségének, a rangját. Elérni, hogy miután újból kinevezték a keleti hadszíntér teljhatalmú, minden katona által tisztelt parancsnokává, ismét Chosroés és a nyughatatlan médek ellen vezethesse a rettenetes római sereget. Rosa azonban semmiképpen nem egyezett bele, a kölesből halmocskát rakott az asztalra, majd egyre másra szertefútta a magvakat; kijelentette, hogy azon az átkozott vidéken, ahol csiszolt kődarabokat raknak az ember köpenyébe, hogy el ne sodorja a hajnali szél, s még a madarak is sziklarepedésekben költenek, kavicsokkal eltorlaszolva búvóhelyük bejáratát, ahelyett, hogy szellős és könnyű fészkeket raknának tojásuknak és a belőle kikelő fiókának, súlyos sérelem érte őt Belisarios részéről, ezért soha többé nem látogathat oda, ahol a tigris csíkja minden alkonyaikor feltűnik az ég peremén, s a sárga mangó magjában a vérszomjas vadállat szíve dobog. így hát egy szép napon Belisariost kinevezték császári főlovászmesternek, s tanulmányozhatta az apameiai Oppianosz Kynégetikáját, s Columella De re rusticaja hatodik könyvében a lovakról, öszvérekről és az azok betegségeiről leírtakat, és másodszor is Itáliába küldték, de előbb állítólag, Rosa utasításának megfelelően, megígérte a császárnak, hogy a hadjárat során sohasem fog tőle pénzt kérni, hanem ő maga fedezi a saját vagyonából az összes háborús szükségletet. Zacskókba töltötte az aranyérmek pengését, s mivel tudta, olyan napok jönnek, amelyeken egyenként gurulnak messze a féltett csengő hangok, hát jól bekötötte a zacskószájakat, pecsétet is ütött a viaszba, annak feltörésének zaja is emlékeztesse a császárral megkötött alkujára. Könyvtáros és mozaikrakó, fürdős, statisztikus, sétányok lebzselője, a vizesárok őre, jegyző, halaskofa, dúsgazdag patrícius, költő, árnyas lugasokat készítő mester, elefántcsontdíszítést faragó, agyagos és vékony pénzű insula-tulajdonos, derűs kisasszony, borotváló zsivány, mindenki azt hitte, hogy Belisarios azért intézte dolgát az említett módon a rabláncot néha meg-megcsörgető feleségével, és azért ígérte az itáliai háborúval kapcsolatban a császárnak azt, amit említettem, hogy kifizesse a szabadsága díját, s ne kelljen Bizáncban maradva ellenségeivel és jótevőivel ugyanazt a sűrű levegőt szívnia, hiszen mindkettő ugyanazt a mérges leheletet bocsátotta ki feléje tüdejéből. S mihelyt átlépi majd a város átkozott határát, azonnal fegyvert ragad, és valami bátor, férfihoz méltó tettre szánja magát rózsaszirmokat rágicsáló felesége és elnyomói ellen. De mindenki máshol tudta Bizánc határát, volt aki a nyáron kiszáradó, maga után kenyérköveket hagyó folyó vizénél, volt, aki Philippi hegyeinél, mások a tengerben, ahol a hígkék átvált zölddé, sokan Rómánál, Karthágónál vagy még távolabb hitték azt, a gibraltári oszlopoknál. O azonban nem törődött mindazzal, tudta, a bizánci limes személyisége legbelsőbb mélyén húzódik; Phótiosnak és többi hívének, az alvilág kóborainak adott esküjét mélyen elfeledte, és semmibe vette; szaladt a felesége után, beleszédült a ruhasuhogásba és a ruha alól örvénylő édes illatba, szörnyű szerelmi szenvedély vett erőt rajta, pedig a nő már hatvan éves volt. Amikor aztán Itáliába érkezett, a néphez, aki évszázadok óta felírja minden köztulajdonára - hogy el ne lopjon tőle bármit is a nép - a négy 8
