Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Géczi János: Anekdota
G É C Z I ) Á N 0 S Anekdota Mert erdőben az árnyék nincs egyedül, tengerben az egyik hullámot a másik követi, s a madár röpte szárnycsapások sorozatából, s nem egyetlen szárnylen- dülésből áll, ugyanebben az időben a császárt másik baj is érte, a következő. A vízre épült és mégis fényes Bizánc némaságot és vakságot fogadott lakosságát járvány tizedelte, nem tudni keletről vagy a vizek mélyéről jött-e, avagy a polgárok lelkének bugyra szakadt fel s ömlött a betegség a közösségre, Justinianus császár súlyosan megbetegedett, úgyhogy sokan mennyekbe emelkedését és a halálát emlegették. A hosszú lábú szóbeszéd elterjesztette a hírt a fényes császári test keléseiről, a kéklő haj kihullásáról, a kéz és a láb ujjainak hurkássá da- gadásáról, s eljutott még a készültségben álló római seregekhez is. Itt néhány parancsnok, nyugati származású mind, akik sem olvasni, sem képet nézni nem tudtak, kijelentette, ha a rómaiak a fenséges birodalomban hozzá hasonló két- tulajdonságú, a szentmisén darócban járó, a palotában bíbor tógát viselő embert tesznek meg császárnak, meg fogják tagadni az engedelmességet. Citromokat melengetett a hóna alatt, keléseibe piócát rakott, s így a császár nemsokára jobban lett, a nyugtalankodó római sereg parancsnokai meg egymást kezdték vádolni, rugdalták egymást, miként összezárt baknyulak a ketrecben. Petros seregvezér és Jóannés, akit melléknevén Falánknak hívtak, s ültőhelyében annyi illatot tudott megenni, ha betért egy csarnokba, bárki kiszagolta, miféle fokhagymás levest zabáit, s jóféle korinthosi mézzel locsolt gyömbérgyökeret rágcsált, azt állították, hogy saját fülükkel hallották, amint Belisarios és Buzész a fent leírt kijelentést tették. Theodora császárnét harmadnapi harag töltötte el, mert azzal gyanúsította őket, hogy szavaik, végső soron őrá vonatkoznak, hiszen minden varrásra használt fonal végén ott kell lennie egy csomónak. Azonnal Bizáncba rendelte a lázongó mindet. Miközben a vizsgálatot folytatta, kezdetben nyájasan és nagy tömeg előtt, Buzészt váratlanul áthívatta a női lakosztályba, hogy nagyon fontos, a nyilvánosság orvosára nem tartozó beszélnivalója van vele. Volt a palotában egy föld alatti épületrész, vastag falakkal, egy knósszoszihoz hasonló régen épített titkos útvesztő. Többnyire itt tartotta a császárné elzárva azokat, akik valami vétket követtek el, némely kamrában jászol elé kötve, némelyben pedig selyempárnákkal megrakott ágyban, s tükrökkel megsokszorozott mécsesfényben. Ebbe az útvesztőbe vezették be hát Buzészt, s ez a szenátori származású, büszke férfi úgy élt itt, hogy még a pávafarkú idő múlásáról sem szerezhetett tudomást, legföljebb saját rikoltgatásai visszhangján figyelhette, hogy az idő a kezdő hangtól az utolsó hang irányába folyik, és az egy szótag- nyival mindig rövidebb. A sötétben üldögélt, azt sem tudta, éjjel van-e vagy nappal, tavasz-e vagy ősz, s nem érintkezhetett senkivel, aki nyelvet hordott a szájában. Az a szerencsétlen ember, aki ételét mindennap eléje dobta, szótlanul lépett oda a szótlanhoz, mint amikor egy vadállat találkozik a másikkal. 5
