Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Mádl Ferenc: Ünnepi beszéd

dalmát Horatius visszavonult derűjévé fordítja, ugyanezzel a rémmel birkózik. Széchenyi a történelemformálás lázában észreveszi környezete jelentéktelenségét, látja félistenként tisztelt kortársainak gyöngeségeit is.

A szellem sokféle módon védekezik a lélek fenyegetései ellen, de attól azok még nagyon hasonlóak lehetnek. Berzsenyi és Széchenyi mindig valami egyensúlyt keres. Rokonságuk a belső zaklatottságot oldó harmóniáért folytatott küzdelmükben fejeződik ki. Eközben nemcsak áthatja őket, hanem bennük sűrűsödik össze koruk heroizmusa.

De mindez nem lehetett volna elég ahhoz, hogy Széchenyi rokonának mondja Berzsenyit. Ehhez a szellemi kapcsolat, a gondolkodás rokonsága is kellett. Összetalálkoztak a nemzet iránti felelősség érzésében, a magyar nyelv szeretetében. A költő szavaival, a politikus példamutatással, közvetlen cselekvéssel dolgozott ezért. Széchenyi gyakorlati, politikai és elméleti munkássága és Berzsenyi költészete egyaránt a reformtörekvéseket szolgálta.

Összekötötte őket álmuk: hogy a magyarság elfoglalja a neki járó helyet a világ vezető nemzetei között. Ezért kárhoztatta Széchenyi a „nagy parlagot”, ezért hirdette a „kiművelt emberfők” számának sokasítását célzó programját. Berzsenyi azt akarta látni, hogy népe nem „rút sybarita váz”, hogy „felkél az ébren szunnyadozó magyar”. Mindketten abban hittek, hogy „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”.

Ahogy a „legnagyobb magyar”-ban is találkozott a romantikus hevület és praktikus gondolkozás, úgy Berzsenyiben is megfért a költő a gyakorlati emberrel: A magyarországi mezei szorgalom, némely akadályairól szóló írása jól illeszkedett azon munkák közé, amelyek a kor társadalmának figyelmét a gazdaság jövedelemtermelő képességének javítása felé fordították. Munkája mottója a Hitel egy híres tétele lehetne: a magyar nemes nem olyan gazdag, mint ahogyan azt birtoka lehetővé tenné.

Egyházashetye, a szülőfalu, a gyermekkor színhelye Berzsenyi számára. Világa az itt töltött években formálódott. Itt alakult ki lelkének az a kettőssége, hogy egy hőskölteményekre termett lélek a leghívebben elégiákban fejezte ki magát. Itt vette körül az a táj, amelyhez annyira ragaszkodott. Nem túlzás azt mondani, hogy verseiben ennek a vidéknek szellemét, e táj géniuszát fejezte ki.

Lelkének viharaira ennek a tágabb értelemben vett pannon tájnak derűjében keresett feloldozást. Az itteni természet lett a nagy lázak orvossága. Erre nincsenek vad bércek. Ez nem Petőfi Alföldje, amelynek végtelen síkságán az ember egyszerre élheti meg a szabadságot, és döbbenhet kozmikus magányára. Itt mindenfelé szorgos munkával termővé tett emberléptékű dombok vannak. Itt az emberek örömére formált, változatos szépségű zugokat láthat ma is az erre járó. Két évszázada ez még inkább így lehetett. A klasszicizmus derűjét kínálja ez a táj. Olyan vidék, ahol könnyű otthon lenni.

Erről az otthonosságot érzésről Önök biztosan sokat tudnának beszélni. De szavak nélkül is bizonyítja ezt rendezvényük, amelyre évről évre Berzsenyi születésnapjához közel kerül sor. Kívánom, hogy az ő nyomdokán találják meg belső békéjüket. A természet megújulásához hasonlóan szülessen újra mindannyiunkban Berzsenyi hazaszeretete, közösségéért érzett felelősségtudata, jobbító szándéka!

2