Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (2. folytatás)
éppen itt, elvtárskám? Két tüzet raktunk. Egyet a bográcsnak, egyet a malacnyársnak. Amikor elkészültünk, kezet szorított velem, kijelentette, hogy most már bőven megszolgáltuk, igyunk mi is valamit. Hozott két sört. Koccintottunk az üveggel, de nem ivott mindjárt, előbb ezt kérdezte: ifjú elvtársam, kíváncsi vagyok, maga mivel foglalkozik, úgy értem mi a szakmája? Mondtam neki, hogy újságot árulok a Nyugatiban. Ennek szemlátomást megörült. Lehalkította a hangját, és ezt mondta: a Nyugati kimagasló fontosságú stratégiai bázis. Mire én: hát, nem éppen úgy néz ki, mert annyi ott a csöves, hogy sokszor az utasok már be se férnek, keménypapíron alszanak, körbehányják a várótermet. Erre a mutatóujját a mellembe fúrta, és ezt mondta: ez mind smafu, nem számít, jegyezze meg, a vasút még mindig az ország ütőere, és ezt is nekünk köszönheti ez a hálátlan nemzet! Miért akart a szomorú képű azzal etetni engem, hogy ahol újságot árulok, az egy ütőér? Éppen egy ütőér. Délben anyucikám kötényt kötött, a bogrács mellé pattant, hogy porcelántálkákba adagolja a babgulyást. Ezt kérdeztem tőle: megtudhatnám végre, kik ezek az emberek, mert tisztára olyan az egész, mint egy filmforgatás. Pogácsás Lajosné kezében megállt a merőkanál. Úgy veszed észre, hogy olyan, mint egy filmforgatás? Ügy, úgy. Hát, most mit mondhatnék neked erre? Anyucikám olyan zavarban volt, hogy a merőkanalából visszacsobbant egy darab bőrös csülök a bográcsba. Erre ezt mondta: tessék, most tiszta zsírpecsét lett miattad a kötényem. Ekkor valahonnan a homályzónából előlépett doktor Horzsa, a tenyerén apró papírtálcát egyensúlyozott, és malacpecsenyét csipegetett róla. Zsírosán fénylett a szája, az álla, zsíros volt minden ujja. Ezt mondta: csak bízza rám, Marikám, majd én megadom a választ ennek a kíváncsi fiatalembernek! Felém fordult: jöjjön szépen, meghívom egy munkaebédre! A kezembe nyomott egy tálka babgulyást, és leültünk egy lócára. Atyáskodva a térdemre csapott, és ezt mondta: nem akarok mellébeszélni, elárulom, hogy mi vagyunk a Pál utcai fiúk! Erre fülig érő szájjal rábámultam, lássa, hogy veszem a lapot. Ezt kérdeztem: rendben, de hol vannak a vörös ingesek? Doktor Horzsa ettől röhögni kezdett, tüdőre húzott egy pecsenyedarabot, sípolva köhögött, vijjogó hangok törtek elő a mellkasából, szó szerint meg akart fulladni, a nyelve ájul- tan kicsüngött, mint Lebenynek, amikor be van tépve. A vége az lett, hogy Pogácsás Lajosné megint mögötte termett, és két ököllel döngette a hátát. Nananananana! Aztán ezt mondta: Horzsa elvtárs, magának jobb lett volna halnak születni! Arra gondolhatott, hogy a halak nem köhögnek. Közben nekiláttam a babgulyásnak. A porcelántálka pereme alatt sötétkék csík futott körbe. A sötétkék csík alá ez volt írva: Pesthidegkúti Népfrontbizottság — Üdülő. Belül, a tálka alján ez állt: Jó étvágyat. Gondolj bele! Ez a felirat csak akkor tárult fel, ha valaki már fenékig kikanalazta az ételt. Ilyenből ettek a Pál utcai fiúk. 95
