Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (2. folytatás)

ágyam mellett. Tisztára úgy nézett ki, mint a bádogember kishúga, amikor megtudja, hogy teherbe esett. Rámparancsolt, hogy keljek fel, szeretné, ha elkísérném Alagi pusztára, legalább nem fogok egész nap az ágyban dögleni. Mi az, hova a lecsóba kell kísérnem? Megkérhetlek, hogy ne huzigáld az orrod, ha anyucikád kér tőled valamit! Jól van, nyugi, de mi a franc az az Alagi puszta, nincs is ilyen a térképen! Ne kérdezősködj, majd meglátod! De hát szombat van, anyucika, szombat van! Erre lerántotta rólam a takarót, és ezt kérdezte: mi vagy te, naptár?

Fél kilenckor lementünk a kapu elé, a járda mellett szakadt, zöld Wartburg várt járó motorral. A kocsinak dőlve szürke arcú, szürke öltönyös, karvaly orrú, ősz ember cigarettázott. O volt doktor Horzsa. Még a kapu alatt jártunk, amikor Pogácsás Lajosné nekiszorított a kukáknak, és ezt hadarta: nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy doktor Horzsa azelőtt nagy ember volt a kerületnél, őszintén remélem, érted, mit akarok ezzel mondani? Ezt kérdeztem: és most mekkora ember, már az égig ér? Csak hogy tudjam mihez tartani magamat. Erre anyucikám sóhajtott: ó, istenem, mit értesz te ebből az egészből, de lehet, hogy így van jól.

Egyszóval nagyon fel volt dobva.

Doktor Horzsa mindkettőnkkel kezet fogott, a karórájára nézett, és ezt mondta: mire várunk, üljünk be a személygépkocsiba. Ráböktem a Wartburgra: erre tetszett gondolni? A szőrtaligában elviselhetetlen bagószag volt, Doktor Horzsa egymás után nyelte a cigarettákat, a csikkeket pedig kipöckölte az ablakon. Amikor elhagytuk Budapestet, olyan köhögőrohamot kapott, hogy kis híján meg kellett állni, de szerencsére Pogácsás Lajosné kezelésbe vette, aggódva püfölte a hátát, közben azt kiabálta, hogy nananana, fél szemmel pedig az utat figyelte, félt, hogy elszállunk, mint a darumadár, mert doktor Horzsa behunyt szemmel ugatta túl a motorzúgást. Amikor lecsengett a roham, az öklével dörzsölte a könnybe lábad szemeit, és elcsukló hangon szabadkozott: el is felejtettem megkérdezni, remélem, nem zavarja magukat a cigarettafüst?

Fél órával később megérkeztünk Alagi pusztára. Negyven-ötven ember mozgott egy apró erdészház körül, falócákat és asztalokat cipeltek a fűre, és rengeteg sört, zöld műanyag rekeszekben. Amikor kiszálltunk a Wartburgból, doktor Horzsa barátságosan átkarolta anyucikám vállát, aztán tekintetét a távolba fúrta, és ezt mondta: remélem, végre lesz egy jó napunk Pogácsás elvtársnő, nagyon ránk fér. Erre anyucikám így válaszolt: rajtam nem fog múlni, ha a marxista jóisten is úgy akarja.

Beosztottak egy csapatba tüzet rakni, de a tűzrakók menet közben elszivárogtak ingyen sört vedelni, mustárban tocsogó debreceni párost zabálni, meg kóser szilvapálinkát inni, mert hozott valaki egy tíz literes demizsonnal, a végén egyetlen gyomorbeteg képű csóka maradt velem, alig észrevehetően rángott a feje. Azt mondta, ne törődjek a többiekkel, mindenki le van szórva, mi ketten vagyunk a dolgozó nép, csak hasogassam a fát, mintha erdő mellett laknék. Szakszerű gúlát rakott a gyújtósból, közben olyan keserves vonásokba gyúródott az arca, hogy azt hittem, mindjárt elsírja magát. Közben elmentem fáért, benyitottam egy bódéba, kiderült, hogy budi, odabent egy férfi ült és a mobiltelefonján beszélt. Ezt mondtam: bocsánat, a tűzifát keresem. Erre ő:

94