Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (2. folytatás)
a pöcelébcn, de jegyezd meg, az árvaságot ugyanúgy megszokja az ember, mint bármi mást, például, hogy van anyja meg apja, figyelj, direkt szórakoztató, amikor megkérdezik tó'lem, mondja csak, fiatalember, a kedves szülei mivel foglalkoznak, mert akkor azt lehet válaszolni, kérem tisztelettel, az a szakmájuk, hogy felszívódtak az univerzumba, úgy tudom, hogy pillanatnyilag valahol a Pleiadok csillaghalmazban keringenek, és néha ufónak nézik őket. Fosztó haver néhány hónapig Irén élettársa volt, aztán amikor friss fütykös kopogtatott az ajtón, elnyerte jutalmát, mehetett dolgozni a díszállat-kereskedésbe, a levitézlett farkasok elfekvőjébe. Utána nekem kellett a hely, ő pedig átnyergelt vándorfényképésznek, vagyis vigyori óvodásokra vadászott. Ezen ne röhögjél, babszeg, mert Fosztó haver nem érdemli meg. Néhanapján felhívott, még később is, amikor már az autómosóban dolgoztam, megkérdezte mi újság a keleti fronton, aztán végleg eltűnt, nem tudom hova, de van egy olyan érzésem, hogy elment meglátogatni a szüleit. Ez rendes dolog, nem? Amikor délután visszamentem a Szövetség utcába, Irént egyedül találtam az üzletben. Kutyatápos műanyag zsákon ülve bámulta a mini tévét, közben gombás pizzát evett dobozból. Őrjítően nézett ki a combközépig slicceit farmerszoknyájában, az ibolyakék blúzában, a derékig érő kibontott hajával. Rögtön megismert, és ezt kérdezte: nahát, nem hiszek a szememnek, mi szél hozta ide, Jánoska? Egy hang nem jött ki belőlem, lebénulva csurgattam a nyálamat, erre elnevette magát, és ezt mondta: Jézusom, ennél még az is jobb szöveg, hogy meg akarja mutatni a bélyeggyűjteményét! A maradék pizzát bedugta az arara papagáj kalitkájába, dobozos sört bontott, és megfelezte velem. Ezt mondta: nézze, Jánoska, nem vagyok már mai csirke, olvasok a férfiak gondolataiban. Nézzen a szemembe! Szeretne megdugni, igaz? Sínen voltam, akár a Vínervalcer. Örömömben benyúltam az egyik kalitkába, kikaptam egy zebrapintyet, és kint az üzlet előtt szabadon engedtem. Irén az ajtóban állt, és ezt mondta: ezzel nem fog meghatni. • Pogácsás Lajosné, született Gál Mária, fél évig csomagolta a sajtot az asszonyokkal, aztán megjelent az életében Jenci, a későbbi nagy Kremona, aki egy szép napon ezt mondta neki: nagy köteg véreres lósas a sajtüzem kövér, ömlesztett valagába, nem vagy te se rabszolga, se tróger, kiveszlek a munkából, kis komcsi tündér, és olyan állást szerzek neked, hogy mind a tizenegy ujjamat megnyalod utána! A nagy Kremona a portás ikertestvére volt, és minden nap cserepes ciklámennel várta anyucikámat az üzem főbejárata előtt. De mondok még valamit! Anyucikám olyan betegesen sovány, szíjas asz- szony, mint egy kiéheztetett versenykecske, karcos, fülsértő a hangja, ami úgy sistereg elő a szája kis réséből, mint a huzat az ajtó alatt, hullik az a kevés ősz haja, vagyis kopaszodik, és olyan lapos, hogy akár férfi is lehetne, de persze nem az. A nagy Kremonának valamiért mégis éppen ő kellett. Neki meg a nagy Kremona kellett, hogy legyen, akinek a válláról a sötétbe lehet ugrani. Nem is a sötétbe, hanem a feneketlen pénzes pucába! 92
