Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (2. folytatás)
A pofájára kapott éppen eleget. Nem mintha haragudtak volna rá, vagy bárkire is, hanem mert a smasszereknek is el kellett valahogy tölteni az időt. Tréfás dolgokat eszeltek ki. Például zsákot húztak a meztelenre vetkőztetett elítéltek fejére, és sajnálkozva bevallották, hogy változott a menetrend, mégis csak halálra vannak ítélve. Miután háttal a falnak felsorakoztak a folyosón, az őrök a bakancs sarkával mindenkinek rátiportak a lábfejére, de olyan ügyesen, hogy az összes ujjuk ripityára tört. Aztán persze megmondták, hogy beugratás volt az egész, nyugalom, emberek, elmarad a kivégzés, vonulhatnak vissza a zárkájukba. Persze volt nagy öröm! Csak azt sajnálták, hogy a zsákot nem tehették el emlékbe. Volt egy másik játék is. Ennél a fallal szemben kellett felsorakozni, az örök ravaszkodva végigsétáltak az elítéltek mögött, és aki szerintük nem volt rendesen megfésülködve, annak megmarkolták a tarkóját, és belemázolták a képét a falba. Az illetőnek, reccs és ropp, eltört az orra, nagyobb baj nem történt. Ezek az őrök nagyon finnyásak voltak, legfeljebb csak minden második embernek találták rendben a frizuráját, így aztán a tisztasági félóra végére a társaság felének betört az orra. Következett a kiértékelés. Aki előtt a leghosszabb vércsík virított, az nyerte a versenyt. Jutalmul kapott egy újabb tarkólökést, ami a törött orrával már nem esett olyan jól, mint az első, ráadásul neki kellett az egész falat lesikálni. Persze azért akadtak unalmasabb napok is. Apucikám soha nem beszélt a börtönéveiről. A negyvenedik évfordulóra emlékéremmel akarták kitüntetni, a meghívót összetépte, és lehúzta a vécén. Pogácsás Lajosné ezt nem helyeselte, mire apucikám azt kiabálta, hogy őt ne tüntessék ki, amikor a forradalomból semmi nem maradt, legfeljebb néhány golyónyom a házfalakon, de már ez se igaz, mert ahová emléktáblát raktak, ott a falat is szépen kijavították! Előttem tizennyolc évig hallgatott, de aznap, amikor érettségiztem, ünnepélyes arccal várt a villamosmegállónál, és meghívott a Rózsa utcai Makk Hatosba. Hagymás zsíros kenyeret, és két nagyfröccsöt rendelt, utána elmesélte az egész rémtörténetet. Nem beszélt sokat, tíz perc alatt elintézte. Nem szégyellem, babszeg, a sírás kerülgetett. Apucikám ezekkel a szavakkal fejezte be a mondókáját: olyan ez fiam, mint az elakadt, alvó lövedék az ember testében, a seb régen begyógyult, a helye is alig látszik, de az ólom éjszakánként élni kezd, megmozdul a húsodban, amikor nem számítasz rá, és lassan, alattomosan a szív felé törekszik. Ezt mondtam: ámen. Mesélek még valamit! Várjál, nem is én mesélem, hanem anyucikám, aki 1992 októberében, a Gál Endre nevű testvérénél tett tihanyi látogatásból hazafelé jövet, a vonaton mondta el nekem a bátyja történetét. Ezek most Pogácsás Lajosné szavai. Endre bátyám kimaradt a jóból, mert 1956 novemberében úgy döntött, hogy isten veled drága Budapest, veszi a kalapját, és nyugaton próbál szerencsét. Akkoriban jóformán minden utcából indult egy teherautó a határ felé. Ha 87
