Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (2. folytatás)

valaki batyuval a hátán vagy keménypapírból sajtolt bőrönddel a kezében fel- kéredzkedett, mindjárt segítettek neki, gyere testvér, és akármilyen sokan is voltak, helyet szorítottak neki a platón. Gál Endre valahol Locsmándnál, az éj­szaka közepén hagyta maga mögött a gyanútlanul alvó dolgozó népet. A neun- kircheni menekülttáborban kötött ki, onnan négy hét múlva az Egyesült Álla­mokba utaztatták, végül Cuyahogában telepedett le, de már az első héten rá­döbbent, hogy nagy butaságot csinált. A kinti magyarok szereztek neki állást, egy fogyókúrás klinika előcsarnokában ült az információs fülkében, de a házi telefonközpontot is ő kezelte. Ott került a kezébe A burgonya ezer arca című könyvecske, valaki a társalgó asztalán felejtette, mindenesetre ezzel megala­pozta a bátyám jövőjét. Endre szorgalmasan gyűjtötte a pénzt, sokszor koplalt, lopott is ezt-azt a klinika vendégeitől, pénzt, karórát, gyűrűt, bármit, amit pénzzé lehetett tenni, végül három és fél esztendei kuporgatás után befizetett egy ausztriai sítúrára. Ne szépítsük, disszidált Amerikából. A salzburgi repülőtérről autóbusszal szállították a társaságot a Pongau hegyóriásaihoz, Altenmarktba, s miután elhelyezkedtek a hotelban, a bátyám elővette a térképet, és kiszámította, hogy hatszázötven kilométerre van a ma­gyar határtól. Mégis negyvenhárom év kellett neki, hogy hazaérjen. Ezt figyeld, hogy mi történt, Janikám, mert innentől kezdve hinni fogsz a csodában! A bátyám az első estén csavargott a faluban, végül betért egy ele­gáns vendéglőbe, mindenütt futószőnyegek, antik fegyverek, vadásztrófeák a falakon, gyertyás asztalok, tízféle csapolt sör, látványkonyha, satöbbi. A por­tálra erősített rézlapon ez állt: Restaurant Gaunerin - alapítva 1959-ben. Egy sorral lejjebb pedig ez: Mathias Gal. Ez a Mathias Gal, azaz Gál Mátyás pedig nem volt más, mint a legidősebb testvérünk, az én öreg bátyám, a Matyi. Gondolhatod, szó szerint leesett az ál­la, amikor megpillantotta Endrét, ugyanis mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a másik jeltelen sírban nyugszik a Duna gyöngyszemének nevezett Budapest valamelyik szegletében. Akkor ezt mondtam: minden jó, ha a vége jó. Pogácsás Lajosné rámnézett: mi a jó, fiacskám, mert én is nagyon szeret­ném tudni, mi a jó! így folytatta: Endre bátyám betársult az étterembe, meg­honosította a medvehagymával ízesített tócsit, aztán következett a burgonyás bélés, végül a tepertőzsírral készült burgonyás pogácsa. Endre maga sütötte a finomságokat, néhány év múlva még díszpolgári címet is kapott mint a helyi gasztronómia koronázatlan királya. Az étterem bekerült a turistakalauzokba, dőlt a pénz, így a bátyám a hetvenes évek végén a falu Palfen nevű külterüle­tén, a sífutópályák közelében emeletes panziót épített, ez lett a Landhaus Gál. Igazán megható, hogy Endre nem volt hajlandó lemondani az ékezetről! Egy­szer meglátogattuk apáddal, talán 1982 telén. Óriási rongyrázás, az alagsorban saját sörfőzde működött, a tízasztalos kis étteremben pedig huszonegyféle tó- csi között lehetett választani. Ennek ellenére Endre 1992-ben otthagyta az egész aranybányát, hazatelepült, kisvendéglőt nyitott Tihanyban, és még ab­ban az évben megnősült, elvette Irént, azt a számító, riherongy balettpatkányt. 88

Next

/
Thumbnails
Contents