Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Pelle János: Esszé a tömegről

fordult. 1929-ben adta ki a spanyol filozófus, Ortega y Gasset A tömegek lázadása című híres könyvét, mely a korabeli kultúra válságáért a fellázadt tömegeket tette felelőssé. Szerinte a kor hőse a „tömegember”, a demokráciát felváltotta a „tömegdemokrácia”, és általánossá vált a tömegfogyasztás és a tömegmanipuláció.

Ortega számára a tömeg uralma azonos a közönségességgel, a kultúra válságának gyökerét a tömegember mentalitásában véli megtalálni. Vagyis számára nem a valóságos tömeg számított, számára a hozzá való tartozás mindenekelőtt „pszichológiai alkat” dolga volt. A „tömegemberek uralmával” csak az „új nemesség”, a kultúrateremtő elit szegülhet szembe. (Nézetei erősen hatottak magyar írókra, így Németh Lászlóra és iMárai Sándorra is.)

A pszichoanalízis megteremtője, Sigmund Freud viszont konkrétan foglalkozott a tömeglélektannal. A bécsi mester lelkes híve volt az ekkoriban megismert Le Bonnak, Tömeglélektan és én-analízis című, 1921-ben írt munkájának több mint egyharmadát/I tömegek lélektana ismertetetése, elemzése és továbbgondolása teszi ki. Freud említett művében „szociálpszichológiáról vagy tömegpszichológiáról” beszél, s felhívja a figyelmet a tagokat összefűző erőre, a- mit az azonosulásban talál meg, felhívja továbbá a figyelmet a tömeg és a vezető kapcsolatára. Hangsúlyozza azoknak az eszméknek, vélekedéseknek és információknak a fontosságát, melyekkel az emberek még azelőtt rendelkeznek, mielőtt „tömeggé alakulnak”. Felismerte, hogy az intézményesen megszervezett „tömegbe vegyülő egyén olyan viszonyok közé kerül, melyek lehetővé teszik a számára, hogy tudattalan ösztönimpulzusait ne kelljen elfojtania”, azaz felszabadulnak a gátlásai, s ezt a jelenséget a politikusok kihasználhatják.

Egyes szerzők szerint Adolf Hitler ismerte Freud tömeglélektani munkásságát, de a feltételezés nem bizonyítható. Viszont Gustave Le Bont vitathatatlanul olvasta, és a Mein Kampf című művében visszatérően, de a forrás megjelölése nélkül értekezik a tömegek befolyásolásának technikájáról. Többször utal például annak a szónoki fogásnak a fontosságára, amit egyébként Le Bon is Arisztotelésztől vett árt, vagyis hogy a politikusnak közérthető, a világot „rosszakra” és „jókra” felosztó, egyszerű igazságokat kell újra és újra elmondania, hogy bevésődjenek a tömegek „gyermeki tudatába”. „A propagandának mindig elsősorban az érzelemre, s nem az úgynevezett értelemre kell hatnia. Minden propagandának népszerűnek kell lennie, és szellemi színvonalát a felvilágosítandó tömeg legkorlátoltabb rétegének felvevőképességéhez kell szabni. Minél nagyobb a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda színvonala.” Ugyanis: „A széles néptömegek nem professzorokból és diplomatákból állnak. Az a kevés absztrakt tudás, amelynek birtokában vannak, az érzelmek világába utalja őket. Ott keresendő pozitív vagy negatív állásfoglalásuk. Fogékonyságuk csak e kettő valamelyikére terjed ki, a köztük lévő felemásság nem érdekli őket. Érzelmi viszonyulásuk rendkívüli stabilitást jelent. A nép hite nehezebben rendíthető meg, mint a tudása, szeretetét, tiszteletét nem a változások határozzák meg, gyűlölete pedig mindig tartósabb ellenszenvénél. A világ nagy változásait sokkal kevésbé a fegyvert birtokló tudás, mint az átlelkesítő fanatizmus és a nem ritkán előtte járó hisztériakampány váltotta ki minden időben.”

29