Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Pelle János: Esszé a tömegről

áthatott népként, máskor pedig alantas ösztönöktől hajtott csőcselékként viselkedett.

Gustav Le Bon könyveit azért nem vette komolyan a korabeli társadalomtudomány, mert legtekintélyesebb képviselői a tömegeknek 1789 óta „történelemformáló erőt”, később pedig „osztálytudatot” tulajdonítottak, s a jobb- vagy baloldali ideológia szemüvegén át szemlélték tetteiket. A nagy francia forradalom történetírói, Jules Michelet vagy Alphonse Lamartine, sőt, még huszadik századi követőik sem vesződtek azzal, hogy rekonstruálják, valójában mit érezhetett, milyen késztetéseknek engedelmeskedett a párizsi nép, a térdnadrág nélküli emberek, a „sans-culotte”-ok. A történészek utólag is a forradalmi ideológia hatása alá kerültek, visszhangozták az egykori politikai vezetők és ideológusok elképzéseit. Távlati célt és értelmet láttak a tömeg megmozdulásaiban, ezért figyelmen kívül hagyták hisztérikus lelkiállapotát, téves elképzeléseit, félelmeit és a belőle következő szorongásokat. Pedig ezek sokkal nagyobb szerepet játszottak az utólag patetikusan leírt forradalmi jelenetekben - például a Bastille ostromában vagy a Tuilleriák elfoglalásában - mint ahogy ezt a történelemkönyvekben tanultuk. Csak legújabban terelődött rá a figyelem arra, hogy nem a „forradalmi szenvedély”, hanem az éhségtől, illetve az arisztokraták összeesküvésétől, a külső és belső árulástól való irracionálissá növesztett szorongás vitte rá a párizsiakat az utólag felfoghatatlan tűnő, borzalmas tettekre. így például arra, hogy ellenséges csapatok közeledésének hírére 1792 szeptemberében teljesen értelmetlenül lemészárolják a börtönök lakóit, köztük papokat, prostituáltakat és köztörvényes bűnözők százait.

A francia forradalom nehezen megmagyarázható, jobbról balra, egészen a Thermidorig lengő gyilkos „ingáját” nem annyira a politikai programok, hanem a tömegek spontán reakciói hozták mozgásba, melyek mozgósító jelszavak formáját öltötték. A párizsiak állandó lázban égtek, amit mindenekelőtt az magyaráz, hogy a cenzúra eltörlése után a szólási, publikálási és gyülekezési szabadság addig nem ismert politikai kultúrát hozott létre, amelyben a gyaláz- kodásnak, a rémhírek terjesztésnek nem volt határa. Figyelembe kell venni, hogy az állandóan ingerelt tömegek folyamatos nyomást gyakoroltak az Alkot- mányozó Nemzetgyűlés, majd a Nemzeti Konvent munkájára.

A gyűlésező képviselőket állandóan fenyegette vagy lelkesítette az érzelmeit folyamatosan kinyilvánító nagy létszámú párizsi sokaság, ugyanakkor a konvent kiszolgáltatott tömeget alkotott. A jobb- és a baloldalon folyamatosan kiemelkedtek belőle a jó szónokok és az ambiciózus politikusok, de a legfontosabb pillanatokban a pillanatnyi érzelmeinek engedő, ide-oda sodródó képviselők tömege, a „mocsár” irracionális állásfoglalása döntött. Egy emlékiratból érdemes felidézni a konventnek azt az ülését is, mely halálra ítélte XVI. Lajost. „Azon a napon, midőn a konvent határozatra készült XVI. Lajos sorsát illetően, az or- leans-i herceg felháborodva tiltakozott az ellen a felfogás ellen, hogy ő a király halálára szavazhatna. Mégis megszavazta azt. Gyönge jelleme nem tudott ellenállni a gyűlés által terjesztett lelki ragálynak. Miután hazament, s kikerült a fentebbi hatás alól, a herceg könnyekben tört ki, kijelentette gyermekeinek, hogy érdemtelen arra, hogy megcsókolják, majd hozzátette: »Nagyon szerencsétlen vagyok, fel nem foghatom, hogyan vihettek bele abba, amit tettem!«”

27