Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók börtöniratai

Hóviharban - egyszál magam - meghasonlottan. Ó, Istenem, miért születtem és hívattam elő a semmiből én, nyomorult féreg?

Papos külsőm miatt a többiek nemigen hagyják, hogy én is részt vegyek a takarításban: »Tisztelendő úr, hagyja csak!« De Gyémánt rabtárs nem tartja rendjén valónak az ilyen kivételezést. Orról rám, látszólag azért, mert még az első napokban befaltam egy zacskó töpörtyűjét, amit Gyémánt Bálint kúráimnak. mond. Cigarettával akartam volna fizetni, hiszen már leszoktam róla, de mire anyámtól megjön a pakk, már újra szívom. Gyémánt rabtárs elengedte ugyan az adósságot, de egyre újabb potomságokért folyvást neheztel rám.

Az egyik ilyen alattomosan elrákosodó potomság a cenizaiigy. Szerelmes verseket rovok WC-papírra (az én kedvesem nem a túlsó soron eped értem: közelebb van hozzám, mint nyakamban az ér). Hosszú leveleket írok Gizának, fölskiccelem a rendőrségen kiötölt regényem vázlatát, megfejtem a Kiiblische Zeitung keresztrejtvényeit, kivált pedig, bolhaszarnyi betűkkel, írom a börtönnaplómat (amit aztán szabaduláskor - az alsógatyámba dugva - sikerül kicsempésznem a sittről); följegyzek minden bliktrit és trivialitást, hátha nem adja meg még egyszer a jó sors (de bizony megadja), hogy erről a vártáról is studí- rozhassam a Kádár-rendszer működését. A szobagazda mindezt rossz szemmel nézi: fölöslegesen koptatódik a köztulajdont képező ceruzacsonk. Egyszer aztán vulkánszerűen kitör belőle a firkálás miatti összes elfojtott dühe. Azontúl csak titokban koptathatom a ceruzacsonkot — már amennyire lehetséges a börtönben bármit is titokban csinálni.

A börtönben - titokban... Intim egyedüllétre itt soha nem adódik mód, maszturbatorikus kéjeket is csak éjjel, a takaróm alatt, az emeletes vaságyat a lehető legkevésbé megmozgató, kiszámítottan célratörő aprómunkával szerezhetek magamnak, közben egyfolytában majrézva, hogy rajtakapnak és kiröhögnek a suttyomban persze ugyanígy rejszoló rabtársak, vagy hogy egy forró száj vagy egy irdatlan segg ereszkedik szűz pánsípomra (»Ide verjed, pici szívem!«), egyszersmind lázasan spekulálva: hová rekkentsem a rittyómat... (Ugyan föl vagyok készülve arra a némiképp zsenáns malőrre is, hogy tetten érnek. Ez esetben kapóra jönne atyám parainesisének egyik sarkalatos intelme: si geásti, nega, „ha geciztél, tagadd”, vagy legalább, ha minden kötél szakad, kend rá Polluxra, az éjszakai magömlés istenére!)

Kiderül, hogy a »Ki nevet a végén« nevű szakállas bárgyúságot sakktáblán is lehet játszani; Máté Vendel meg én sűrűn belefeledkezünk. Néha Gyémánt Bálint is beszáll. Szerencsejátékot is űzünk, bár szigorúan tilos: paraffinból és szappanból faragott dobókockákkal kockázunk. Nem babra: kenyéradagokra és cigarettára megy a játék.

Esténként gyakori az áramszünet. Ilyenkor jó lenne hallgatni a vezetékes rádiót; a Kossuth adó jön rajta. Minden zárkában van készülék, működésbe a- zonban csak kívülről hozható. Ha meg is szólal néhány percre, az őrök gyorsan kikapcsolják: »Kár belétek a kultúra!« De a fegyőrök közt is akadnak angyalok: egy sudár káplárnőt meg egy alacsony, töltöttgalambszerű őrmesternőt mindig meg lehet rá kérni, hogy kapcsolja be a rádiót.

24