Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók börtöniratai

szadik századba, tízmillió megnyomorodott pária Hunniájába, holt lelkek közé a magyarvári megyei börtönbe, majd meglátjuk, mire mész a másfél centis ceruzacsonkkal, ha egyáltalán megkapod a héderfőnöktől!«

Makarenkót, meg Aragon könyvét, A kommunista embert nyelem, mint kacsa a homokot, sivatag a nokedlit. Revideálom reakciós nézeteimet. Kívánatos életformának kezdem látni a kommunistaságot. Kezdem belátni, hogy méltán kerültem rács mögé. »Istenem, be jó, hogy lecsuktak! Engem muszáj volt bekasztlizni, ámde sokkal súlyosabb büntetést érdemelnék! Ügyész úr, tisztelettel, ami a vádiratban áll, az smafu: legsúlyosabb bűneim mind kimaradtak belőle, a nyomozók kontár munkát végeztek. Jelentem, gyalázatos bűnöket követtem el, akasztófára való cégéres gazember vagyok!« 1875. december 4-én született Rainer Maria Rilke. Vezekelni szeretnék. Legszívesebben fölcsapnék komszomolistának, és mennék a poltavai Gorkij-telepre, a harkovi Dzerzsinszkij-kommunába, vagy a Távol-Keletre, óriási városokat emelni a semmiből (megihletőm egy szovjet vörösharisnya, Vera Ketlinszkája Az Ifjii Város című rohamregénye).

Semmi remény, Magyarországnak vége. Egy ember se látja az előttünk álló iszonyú világtörténelmi katasztrófát. A pusztítás démona megszállta a planétát, melyen mi, emberek élünk. Minden nemesebb emberi viszonynak legteljesebb szétrombolása folyik. Csalás, rablás, gyilkolás, halál, megsemmisítés mindenütt napirenden van; és minden, ami eddig történt, csak gyönge kezdet. Semmit sem tudok tenni. Teljesen kétségbe vagyok esve. Sem élni, sem meghalni nem tudok.

Gyémánt Bálint nyakló nélkül fingik, orgazmikusakat és sorozatban. Haja- gos bácsi mindannyiszor indulatosan protestál. Valamelyik zárkában állandóan azt éneklik, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma. Esténként kinyílnak az ablakok, és a rabok átdiskurálnak a szomszéd zárkákba. Az ágyamról rálátni az Ujkollégium és az Oregtemplom tornyára. Az óra megbízhatóan monoton ütéseiről Máté Vendel megjegyzi, hogy »az idő a rabok egyetlen jóakarója«. Számolom a kondulásokat: egy harangozás = ötven kondulás. 1791. december 5-én halt meg Wolfgang Amadeus Mozart.

Takarodó után Hajagos bácsi sziporkázó történetekkel traktál bennünket, néha órákon át. Rendszerint Sinka Sanyi a történetek főhőse. »Ránk szakadtak Ukrajnában a muszkák. Jöttek, mint az őrült, huri-huri, süvített a golyó, robbant a gránát. Beszorítottak bennünket egy ronda ingoványos erdőbe. Szorult a kapca, nem adtam volna egy csorba sliccgombot, hogy megmaradunk. Sinka Sanyinak is tele lett a gatyája rendesen. Egyszer aztán nekiereszti a hangját: - Istenem, segíts rajtunk! Templomi imát én nem tudok, helyette fogadd el, amit mostan mondok, és rakd össze, ahogyan Te szereted, a á bé cé csé de'... - és elmondta az ábécét,^ahogy tudta, ez volt az ő imája, és Isten meghallgatta és összerakta, ahogyan O szereti, a Sinka Sanyi imáját. /Akkora ködöt küldött a muszkákra, hogy az orruk hegyéig se láttak. Takarodót fújtak, mink meg megmaradtunk.«

23