Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Tornai József: Villámsújtota kor (részletek az esszékötetből)

Az 1930-as Hangban ez a közhelyszerű „értelme nincs” még közvetlen és e- gyenes kijelentés: „Üres az égbolt és a szívemre / rácsaptam én rég, szürke csokorként, / a nihilizmust”. A látszólag könnyed mondat már általános, ellentmondás nélküli összefoglalása kiábrándultságának. Tisztességes ember elutasítja, megveti a nihilizmust, a nihilistát. Az ateizmus, az ateista az más: arra még büszkék is lehetünk. Akár forradalmárok is. De Kosztolányi már márványba véste törvényét: „én nem hiszek semmiben”. O bosszút állna Adámon: „Bár láthatnálak színről-színre téged. / hogy most, mikor könny átok és jaj éget, / őrjöngve az arcodba vágjam öklöm”. S ő, aki azt énekelte: „mert vén Szabadka, áldalak, / mit hosszú, bús évek alatt / hittem sorsnak, hazának”, egyszer idegenül nézi a Bácskát, mintha csak valami párizsi egzisztencialista volna:

De én a tengerek végére értem, vitorlámat fordítom újra vissza s most megpihen e régi, téli éjben szegény lelkem, a fáradt nihilista.

Nem mindig volt az. De az lett. Akkor is az maradt, amikor így kezdte (nagyszerű sorok!) a Költő a huszadik században című költeményét: Az önimádat büszke heveró'jén / fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán / hull éji villany, nappali veró'fény”. Ezzel a nihilizmussal kellett szembenéznie a Hajnali részegségben és a Szeptemberi áhítatban. Azt hiszem, egészében az utóbbi az életmű makulátlan csúcsa. Az előbbiben van olyan rész (a csillagos eget bálhoz hasonlító, túlságosan csilingelő rímekkel telerakott strófák), melyet sose tudtam elfogadni. Viszont itt jut el a nihilista (aki egyben egyoldalú racionalista is) ahhoz a megváltó fölismeréshez, hogy létünk Misztérium, s ez előtt meg kell hajolnia. Sokan tartják vallásos, keresztény megtérésnek ezt a vallomást. Pedig ez a hála általánosabb: az egész emberiség hálája a Mindenségnek. Ezt hitelesíti a strófa első sora: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem”. Nem a teremtmény alázatos hangja ez. A kétségbeesésen, halál-tudaton túllépő emberi lényé:

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

A Szeptemberi áhítat tiszta zenemű. Nemhiába örvénylik benne a Sonata pathétique beethoveni megidézése. Ez is nagy summa vitae. Kosztolányi itt sem tagadja meg önmagát: „En nem dadogtam halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát, / mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, / pogány igazság, roppant napvilág.” Mi ez a „pogány igazság? Az, hogy a megváltóknak, szent tanítóknak nincs igazuk: életünk nem puszta nyomorúság, fájdalom, háború és megtöretés, de szépség, öröm, fiatalság, szerelem, csoda, érzelmi-gondolati fölemelkedés is: tízezer dolog, amit létünk megadhat, és meg is ad. Kosztolá55