Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Jeřzy Snopek: Kovács István költészetéről - lengyel szemmel
mintegy a vízió forrásává, metaforához vezető lépcsőfokokká, a költői metamorfózis tárgyaivá, a szimbólum vagy az általánosítás csírájává válnak. Más szavakkal: ez a költészet nem a határtalanban veszi kezdetét, hanem a földön. Nos, Kovács István poétikai tevékenységének ez a jellemzője fedezhető fel a tartalom síkján is. Ezeknek a verseknek a világa bensőséges, hazai kerítések közül indul, de aztán egyre tágabb köröket ír le, egyre távolabbra jut ezektől a kerítésektől, ám mindvégig kötődik hozzájuk! És ez az, ami ezt a költészetet izgalmassá teszi, ez az állandó oszcilláció a saját és az idegen között, Dózsa és Robespierre, Petőfi és Norwid, Bartók és Chopin, pogány istenségek és Krisztus, törzsi közösség és az emberiség között. S mint látjuk, akár a fentebb - példaként - említett dichotómiák esetében is elmosódó szembenállásokból, az intellektuális-művészi eljárások során az, ami saját, átitatódik azzal, ami idegen (elsajátított), a közeli a távoliban, a jelen a jövőben nézegeti magát. A már említett, komoly és messzemenő következményeket hordozó dialektikus kölcsönhatások különleges objektuma a haiku, ez a származását tekintve határozottan körülírt, a Kelet ókori kultúrájának kisugárzását hordozó költői műfaj, amely emellett - mint világos és szigorú feltételeket állító forma - rendkívül vonzó Kovács István intellektuális lírája számára. Költőnk nem a poétikai játék vagy a mesterségbeli bizonyítás kedvéért közeledik a haikuhoz. Nyomát sem találjuk verseiben az orientális stilizálásnak (ami jelen esetben, a magyarok ázsiai eredetét tekintve, talán nem is volna ellentmondásos vagy furcsa jelenség), csak az ihletett erőfeszítést látjuk, amellyel saját világát a távolból megidézett költői kristályszemek közé varázsolja. A fent leírtak fényében világossá válik, hogy az a fiók, amelybe A tér töredékei szerzőjét próbálták valamikor begyömöszölni, túlságosan is szűk. Kovács István otthoni költőrokonai közül nemcsak Illyés Gyulát, Jékely Zoltánt, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort vagy a „Kilencek” közül Utassy Józsefet és a korán elhunyt Rózsa Endrét, erdélyi kortársai közül Király Lászlót és Farkas Árpádot kell többek között megemlíteni, hanem például Radnóti Miklóst és Pilinszky Jánost vagy - kisebb mértékben - Weöres Sándort, sőt, Tandori Dezsőt is. A kiemelkedő kortárs európai költők közül talán René Char és Gottfried Benn áll legközelebb Kovács Istvánhoz (bár, amennyire tudom, szó sincs itt semmiféle tőlük származó inspirációról). Mindezek a példák természetesen csak korlátozott értékű eligazodási pontok. A felsorolt nevek-jelenségek csak bizonyos aspektusaikkal közelednek Kovács István költői univerzumához. A tér töredékei szerzője, miként azt a haiku konkrét példája kapcsán említettem, nem mutat hajlandóságot a költői játék, a szavakkal és formákkal történő öncélú játszadozás iránt. Még amikor rafinált (választékos) formai megoldásokhoz nyúl is, amelyek esetleg irodalmi játszadozás vádját vethetnék fel (lásd például a kötetbe/ című versét), kizárólag a norwidi imperatívusz szellemében teszi, amelyhez mindvégig hű maradt, hogy „megfelelően adjon a dolognak szót”, hogy - tovább menve - megtalálja azt az igét, amely testté lesz. Fordította Szenyán Erzsébet 35
