Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Jeřzy Snopek: Kovács István költészetéről - lengyel szemmel
Ragyogó példája ennek a Láttam című, nagyon különös, a végletekig diszkrét, mondhatni - hűvös, Lech Walesának szóló panegirisz. A lírai szituáció is különleges: egy 1981-es krakkói nagygyűlés, vagyis olyan esemény, amely távol esik az élmény intimitásától. Az eseményró'l szóló száraz költó'i jelentés kizárólag az én-tömeg-Walesa-tengely mentén keletkező' percepciós viszony- rendszert írja le. És ez a fenomenologikus látásmód mégis nemcsak meghökkentő, mintegy szavakon túli pátoszt és emelkedettséget eredményez, hanem egy csöppnyi tiszta líraiságot is. Megismétlem: a költői narrációnak ez a megismerő alany számára impulzust inkább a konkrét tárgytól, a külső világból nyújtó kiindulópontja tekinthető Kovács István megkülönböztető jegyének, függetlenül költészete más (gyakran változó) jellemzőitől. A hétköznapi dolgok csodás metamorfózisai, képekben és metaforákban néha szinte a szimbólumok magasságáig történő diszkrét idealizálása ugyanúgy megfigyelhető a rímes és rímtelen versekben, mint a lehetőségek végső határáig sűrített haikukban, mint a ráérősen, széles mederben hömpölygő (néha egyébként ugyancsak baikusan tömör) prózaversekben, amelyeket maga a szerző vers-blokkoknak nevez. Kovács István művészi individualitásának bélyege, jellegzetes hangvétele ezért mindig mélységesen érzékelhető függetlenül a versformák sokszínűsége, a sajátos varietas által keltett felszínes benyomástól. Mint minden kiváló költő, Kovács István is kifejező, felismerhető alkotó, ugyanakkor azonban makacsul ellenáll minden olyan próbálkozásnak, amely tevékenységét a kortárs költészet valamely, a kritikusok által kijelölt áramlatába akarná gyömöszölni. Az ilyen próbálkozások legjobb esetben a dominánsnak elfogadott, bár nem feltétlenül a leglényegesebb jegyekből indulnak ki. Gyakran előfordul azonban, hogy adott írót (pontosabban a műveit) meghatározott irodalomtörténeti kategóriába (irányzat, iskola stb.) például szociológiai, erkölcsi vagy politikai kritériumok alapján sorolnak be. A huszadik századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban a következő - primernek tekinthető - dichotómia rögzült: népi és urbánus. A népiek közé az erősen a hazai hagyományokban gyökerező, magyar témákra koncentráló, vagyis a magyar nép életét, a hazai táj szépségét (leginkább nem a városi tájét), a nemzeti történelem szimbólumait előtérbe helyező szerzőket sorolták. Az urbánusok csoportjába tartoztak a nagyvárosi környezetben élő, a Nyugat felé nyitott, az új művészeti áramlatokra érzékeny, az univerzális („kozmopolita”) értékek felé orientálódó stb. írók. A „népi” sztereotípiájához inkább a szív és érzelem társult, az „urbánus” sztereotípiájához pedig inkább az intellektus. Kovács Istvánt kezdetben a „népiek táborába” sorolták, amihez kétségkívül hozzájárult az, hogy gyakran hivatkozott a magyar (de ugyanúgy a lengyel és a közép-európai) történelmi sorsra, és bizonyára szerepet játszottak ebben a nemzeti kötődését kifejező költői deklarációi is. Csakhamar felfigyeltek azonban költészetének intellektuális vonásaira és arra a tényre, hogy ez a költészet természetes módon nyílik a közép-európai, európai, egyetemes értékekre. Fordítsuk figyelmünket bizonyos szabályszerűségre, amellyel Kovács István költészetében találkozunk. Versei, mint már említettem, többségükben a konkrétból, az érzékekkel megtapasztalt tárgyakból indulnak ki, amelyek aztán 34
