Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Jeřzy Snopek: Kovács István költészetéről - lengyel szemmel

Ugyancsak ekkortájt kezdett lengyel irodalmat fordítani. Már első fordításával kiváló teljesítményt mutatott fel. Edward Stachura Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn című regénye volt ez (1972). Stachura rövidesen Magyar- országon is igen népszerű lett nem kis mértékben Kovács István valóban kon- geniális átültetései révén. Fordítás közben a két költő barátságot kötött egymással. Barátságuk gyümölcse a lengyel bárd öngyilkosságának hírére írt Sted című szép vers - (a lelkes fordítónak igazán nem nevezhető Stachura pedig néhány Kovács-verset ültetett át lengyelre). Érdemes még megemlíteni, hogy Stachura El condor pasa című elbeszéléséből a nagyszerű filmrendező, Huszárik Zoltán rádiójátékot készített, amelyhez a zenei kíséretet maga, az akkoriban Magyarországon tartózkodó Stachura szolgáltatta (1977).

Egy későbbi időszakban hasonló szerepet kezdett játszani szerzőnk életében és alkotásaiban - különösen költői tevékenységében - Bohdan Zadurához fűződő barátsága, amely immár néhány évtizede mindkét alkotóra ösztönzően hat (lásd pl. a kötet Párhuzamos vers című költeményét). A fordítói tevékenység taglalásának befejezéseként megjegyezzük, hogy Kovács István igen gazdag és nagyra értékelt műfordítói munkássággal büszkélkedhet. Számos kortárs lengyel költő versein kívül hozzáférhetővé tette a magyar olvasók számára jeles klasszikusaink, többek között Juliusz Slowacki, Cyprian Kamii Norwid, Zyg- munt Krasinski és Teofil Lenartowicz alkotásait is. Prózafordításai között meg kell említeni Jaroslaw Iwaszkiewicz Vörös pajzsok és Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című művét. Marian Brandys egyébként nem elhanyagolható nyomot hagyott Kovács István történeti munkáinak narratív stílusán.

Szerzőnk közben ugyanis egyre jobban elmélyült a közép-európai államok és nemzetek, különösen pedig Magyarország és Lengyelország tragikus fordulatokban bővelkedő történelmében. Ezt a munkát hivatásos kutatóhoz (mert hogy valóban az!) méltó módon végezte. Alaposan átrágta magát az elődök művein, tanulmányozta a folyóiratokat, emlékiratokat, egy-egy múltbeli esemény tanúinak és hőseinek levelezését és minden egyéb dokumentációt. Nemegyszer előfordult, hogy addig ismeretlen vagy elfeledett, vagy éppenséggel nem kellőképpen felhasznált forrásokra bukkant. Ugyanakkor a történelmi eseményekben sokszor tisztán költői mozzanatokat fedezett fel.

Különösen a halálraítélt hősiesség paradoxonjai, a „hamu és gyémánt” norwi- di dialektikája, a történelmi sors lesújtó dimenziója, némely történelmi hős magánéleti „szürkeségének” és kiemelkedő közéleti szerepének, áldozatkész elvhűségének kontrasztja izgatja szerzőnket. Az emberi közösségek történelmi tragédiáiban képes meglátni és mélyen átélni az egyes ember egzisztenciális drámáját.

A történeti munkákban ez a költői látásmód a dolog természeténél fogva csak nagyon visszafogottan van jelen, főleg az óvatos perspektívaváltásokban, abban, ahogyan a totálplánok ellenpontjaként egyenesen intim közelképekben bukkannak fel egyes személyek a „történelem szellemét” megvalósító névtelen tömegből, zömében katonák tömegéből. így van ez az ezideig csak lengyelül megjelent Bem-monográfiájában - (Józef Bem - bohater wiecznych nadziei: Bem József - az örök remények hőse, Varsó, 2002) -, így van a „... mindvégig veletek voltunk”. Leng)'elek a magyar szabadságharcban című kötetben (1998, lengyel kiadás: 1999), amely mintegy a tíz-egynéhány évvel korábban kiadott,

32