Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Pomogáts Béla: József Attila a baloldalon

gári intelligencia íróinak”, Kassák Lajost pedig „szociálfasisztának” nevezi!), és nem is amiatt, hogy a Szovjet írók Szövetségének első, 1934 nyarán rendezett kongresszusára nem kapott meghívást, hanem mindenekelőtt annak következtében, hogy rá kellett döbbennie a szovjet rendszer antidemokratikus és embertelen természetére, valamint arra, hogy a hatalomra került nácizmussal szemben a szovjet kommunizmus semmiféle alternatívát sem jelent.

A kérdésnek, tehát annak, hogyjózsef Attilát milyen események és megfontolások fordították a szovjet rendszer és a kommunista mozgalom ellen, mára terjedelmes irodalma van. Mindenekelőtt Horváth Iván idevágó tanulmányaira {József Attila és a pán. Gondolat-jel, 1988. 1. szám; József Attila kommunizmusa. Irodalomismeret, 1992. 2-3. szám; József Attila és a pán. In: „Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Budapest, 1992) gondolok, ezek igen részletesen tárják fel annak történetét, hogy a költő miért és miként szakított a kommunista mozgalommal. Idorváth Iván itt (szemben a korábbi magyarázatokkal, amelyek arra törekedtek, hogy meghamisítsák, vagy homályban hagyják József Attila és az illegális párt konfliktusát) egyértelműen kimondja, hogy a költő „1934-ben megszűnt kommunista lenni”. Erre utal különben több tanulmánya és nyilatkozata, így a „proletárirodalom plattformtervezetére” adott, 1931 szeptemberében kidolgozott és végül töredékben maradt válasza, valamint egy 1934-ből származó kézirattöredéke, amelyet Horváth Ivánnak a „Miért fáj ma is" című kötetben közölt (imént említett) tanulmánya foglal magában.

Érdemes idézni ennek a szélesebb körben még ma sem ismert írásnak a szövegét: „E sorok írója költő. Ismeri a tudós szociológusok, közgazdák, politikusok elméleteit. Érteni véli a bolsevistákat, akik azt a hősi lendületet kívánják a munkásoktól, melyben a mindennapi élettől szült apró vágyaikat kellene meg- tagadniok - persze csak átmenetileg, mindössze harminc-negyven évig - az osztály magasztos gondolatáért. Érteni véli a szociáldemokratákat, akik - éppen megfordítva, mint a bolsevizmus hívei - a megszervezett osztály anyagi, azaz gazdasági és politikai erejével akarják az egyes munkás, az összes egyes útját egyengetni a mindennapi élet apró, de elengedhetetlen örömei felé. Amazokban egy idejét múlt hősiességnek aktualizált agresszív gyönyöre tartja a lelket, olthatatlan szomjuk illúzióért sóvárog sör helyett, emezekben a szürke végzet komor, de már-már meghitt gondolata emeli fel figyelmeztető ujját, hogy azért a kevés anyagi jószágért, amely egy munkásember ösztönös jóérzésének alapja lehet, az egész, szigorú törvények szerint működő világot át kell alakítani. A költő legalább így látja. És amikor döntenie kell a két tábor között, nem azért fordít hátat a bolsevistáknak, mert nem hajlandó önként vállalni és kiutalni olyan szörnyű szenvedéseket, amilyeneket tizenhét esztendeje napról napra szült a szovjetorosz tetterő a mai, eléggé örömtelen szovjetorosz életért (egy hasonló arányú kapitalista iparosítás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak csak a »hősi« korszakát jellemzi), mondom, nem azért vallja magát szociáldemokratának a költő, ha már választania kell, mert visszariad a harctól, ámbár Arkhilokhos nem szégyellte eldalolni, hogy pajzsát, dárdáját elhajigálva menekült a csatából, amit különben Horatius is énekbe foglalt, hanem azért, mert a szociáldemokratáknak nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illúzióik. Tudják, hogy a munká6