Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Pomogáts Béla: József Attila a baloldalon

sok húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének, s akik szocialisták, azért azok, mert látják, hogy a kapitalizmus gazdasági törvényeinek fonalára akasztott húsvéti sonka az ő fejük fölött elérhetetlen magasságokban függ.”

Azt, hogy a költő kiábrándult a kommunizmus „hittételeiből”, és szakított a kommunista mozgalommal, nemcsak tanulmányok és tanulmánytöredékek igazolják, hanem költemények is. Most nem azokra a klasszikus magaslaton számon tartott nagy költői művekre (az Eszmélet, a Levegőt!, A Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése vagy a Hazám, című versekre) gondolok, amelyek költői világa és üzenete a legkevésbé sem felel meg a harmincas évek második felében a kommunista mozgalomban és költészetben kötelező „osztályharcos” szemléletnek, hanem néhány olyan költeményre, amelyet az újabb szakirodalom kimondottan a szovjet rendszer és a kommunista ideológia elutasításaként tart számon. Ilyen mindenekelőtt az 1936 októberében keltezett Világosítsd föl című vers, ebben olvassuk az utóbbi évtizedben nem egyszer idézett sorokat: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” És ilyen költői üzenetként szokás számon tartani az Ős patkány terjeszt kőn... kezdetű költeményt, amely egyszerre ítéli és utasítja el a kommunizmusban és a fasizmusban alakot öltő zsarnoki rendszereket: „S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát uj gyalázat egymás ellen / serkenti föl a fajokat. / Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre mint dögre száll - / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.”

Az imént idézett költemény azt a kétségbeesést fejezi ki, amelyet a költőnek a világban széttekintve - az európai zsarnokságok rettenetes hatalmának tudatában - kellett éreznie. József Attila szívében azonban mindig akadt egy kis zúg, ahol életre kelt a reménykedés. Ebben a kétségbeesésről tanúskodó költeményben is végül megszólal valami, igaz, nagyon is elégikus hangú történelmi bizalom. Ennek azonban már semmi köze a kommunista eszmék agresszív messianizmusához: „S mégis bízom. Könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom, hisz mint elődeinket, / karóba nem húznak ma már. / Majd a szabadság békessége / is eljön, finomúl a kin - / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain.”

7