Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Pomogáts Béla: József Attila a baloldalon

val a párttal szemben. Természetesen nem ő volt az egyetlen, aki ezt az utat járta be, talán elegendő, ha mellette Illyés Gyulára, Kodolányi Jánosra, Fejtő Ferencre és Radnóti Miklósra, majd az 1945-ös történelmi fordulat után néhány esztendővel a kommunista hatalom valódi arcát felismerő Déry Tiborra, Zelk Zoltánra, Benjámin Lászlóra, Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre vagy éppen az erdélyi Méliusz Józsefre, Sütő Andrásra és Páskándi Gézára, a szlovákiai Fábry Zoltánra gondolok. József Attila és ők egyaránt vállalhatták volna Babits Mihály imént idézett szavait - ezzel együtt megmaradtak a baloldalon, amely természetesen nem a kommunista párt oldala volt.

De térjünk vissza József Attila közelébe. Az ő szocializmusát (eltekintve néhány esztendős mozgalmi korszakának heveny elkötelezettségétől) nem pusztán a szociális elégedetlenség osztályharcos indulatai vezérelték, hanem társadalomlélektani és etikai megfontolásai is. Van egy Szerkesztői üzenet című írása a Szép Szó című folyóirat 1936. áprilisi számában, ebben egy olyan levélíróval száll vitába, aki nehezményezte baloldali radikalizmusát és a vallási tanításokat elutasító meggyőződését. „Ön azt írja - szól az üzenet -, örömmel olvasta néhány olyan versemet, melyekben megnyilatkozik az igaz bűntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak.” Majd így folytatja: „Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homá- lyosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.” Van ebben a kijelentésben (hitvallásban?) valami mélyen keresztény elem, az tudniillik, hogy József Attila az osztálytársadalmak világában tapasztalt anomáliákat (az emberek elnyomását és kizsákmányolását) a felebaráti szeretet parancsolatával szemben elkövetett bűnnek nevezi, és az általa kívánatosnak tartott társadalmi átalakulást az erkölcsi megigazulás fogalmához köti.

Mindennek természetesen semmi köze ahhoz a mereven parancsuralmi ideológiához, amely a Szovjetunióban, különösen Sztálin diktatúrája idején a társadalom megnyomorítója lett, és amely a magyarországi illegális mozgalomban is érvényesült. Következésképp József Attilának szakítania kellett a szovjet rendszerrel és a kommunista ideológiával. Azok az életrajzi, valamint filológiai adalékok, amelyekre a szakirodalom az utóbbi másfél évtizedben rámutatott, valóban meggyőző módon igazolják azt, hogy a költő és a kommunista mozgalom útjának törvényszerűen el kellett egymástól válnia. Nem csak annak következtében, hogy az illegális kommunista párt, illetve a moszkvai kommunista emigráció szócsöveinek tekintett folyóiratokban (a Társadalmi Szemlében, az Uj Harcosban, valamint a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapácsban) durva támadások jelentek meg József Attila ellen, nemcsak amiatt, hogy a moszkvai emigráció (név szerint: Barta Sándor, Hidas Antal, Illés Béla, Madarász Emil, Matheika János és Zalka Máté) által 1931-ben kidolgozott/! ma- gyarproletárirodalom plattformten) ezete című dokumentum nemes egyszerűséggel azt állapította meg róla, hogy „a fasizmus táborában keresi a kivezető utat” (ugyanez a tervezet Illyés Gyulát és Kodolányi Jánost a „válságba jutott kispol5