Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Alföldy Jenő: Betyár előtt könyörgő katona; Egy 1840-ből aló pásztorükrösre

amelyet azzal enyhít, hogy megjeleníti az ispánnal, kasznárral dacoló, urat rabló, papot páholójeles embert, a hírhedett Sobrit. Jó alkalom ez a lefojtott indulatok levezetésére - a hangvétel a szilaj kuruc daloké: „Ispán, kasznár neve: / hallgass! / kurvanyádnak parancsolgass!” Csanádi tárgyilagos krónikaírói modora ellensúlyozza a vaskosságot: „lett Sobrinak kora vége, / ezernyolcszáz harminchétben... / Nyugszik egy nagy fa tövében.” Nevét a folklór kapta szárnyra: „Fegyver által lett bár holta: / élteti nevét a nóta, / Vastól Somogyig, Tolnáig, / terjed késő unokákig.” A versforma a legkézenfekvőbb népköltészeti hagyományoknak felel meg: trochaikusan is olvasható, páros rímes nyolcasokban szól a mű.

A műtárgy üzenete

A vers második fele a népművészeti tárgyat írja le gondosan, a megjelenítésnek azzal a varázserejével, amellyel az anyanyelv mélységes ismerete és leleményes használata vértezte föl Csanádit. „Tükrös készül, de remekbe, / spanyo- lozva, sértegetve.”7 A népnyelvből vett szavak bizonyos választékosságot adnak a szövegnek, beavatottságot éreztetnek. A megjelenített betyár ad magára, ruha- és hajviselete épp olyan nyalka, amilyennek a juhászok is szeretnek vagy szeretnének látszani. Itt is a kuruc dalokat követi a költemény: a Csínom Palkó hajdani énekese részletezi ilyen kedvtelve a kuruc vitéz öltözetét, fegyverzetét. A gondosan ecsetelt cifra szűr és a kürtó'kalap, mely „alig látszik a virágtól”, arról árulkodik, hogy az ismeretlen pásztorfaragó saját magát álmodta a betyár helyébe. Csanádi fiatal legénynek véli a betyár modelljét, aki képes volna Sobri példáját követni: a virágdíszes holmit „vasi kanászbojtár hordja!” Azért oly merészek az alkotó álmai, mert akárcsak a kanászkalap viselője, ő maga is innen van még a bűnön, a törvényen és a történelmen. (A magyargencsi fafaragónak történetesen a neve is fönnmaradt: Király Zsiga juhász. A néprajzi kutatók szerint a virágdíszes, cilinderszerű kalapot Sobri-kalapnuk is nevezték.8)

A krónikás hang, a lassú tempóban, fokról fokra kifejtett mondandó a vers vége felé forrósodik föl, amikor a fába vésett jelenetet írja le a költő, s a rettegő és megalázkodó pribéket sarokba szorító betyár diadalát idézi föl. A meg- leckéztetés pillanata kimerevedik, mint a rajzon, a győzelemittas mozzanat a levegőben marad. Három pont figyelmeztet csak a várható folytatásra, melyre jobb nem gondolni. Aztán visszatér a vers elején már elhangzott, korjellemző motívum, a Deres, tömlöc, bitó, mint valami sötét mementó. A könyörületet nem ismerő hatalom e tárgyaival jogosítja föl arra, hogy igazságot osszon a pásztorfaragó a betyárnak: „szolgáltasson ő igazat!” Tette akkor sem hiábavaló, ha elkerülhetetlen a törvény bosszúja: „Betyár pusztul, betyár támad - / hatalmasoknak határt szab.” Megmutatja a szegények erejét és elszántságát, türelmük határát.

Mesteri a szerkezet szimmetriája: a hely és a dátum krónikaírói megnevezése ugyanúgy zárja le a második részt, ahogy az elsőt a vers közepén, s ahogy a díszes fakeret foglalja magába a tükröt. Végül a szűkebb helyi és időbeli megjelölés hitelesíti a leírást: készült a faragvány „Magyargencsen, / egyezer nyolcszáz negyvenben.” A 16. század krónikás költőitől, például Tinódi Sebestyéntől ered ez a pontosság és epikus hang, bár megtalálható Balassi lírájában is.

72