Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Alföldy Jenő: Betyár előtt könyörgő katona; Egy 1840-ből aló pásztorükrösre
3 A L F Ö L D Y | E N Ő Népművészeti tárgy Az Írott képek sorozat művészettörténeti anyaga tudatosan heterogén természetű. Szerzője - bár a verseket a „képek” történeti rendjébe rakta 1975-ös Összegyűjtött, illetve 1989-es Válogatott és új verseiben - nem törekedett még viszonylagos históriai teljességre sem. Nem akart akár tematikai, akár esztétikai alapon reprezentatív gyűjteményt felvonultatni a képzőművészeti alkotásokból, inkább a sokszempontúságnak engedett. Maga a kép nem mindig remekmű, gyakran „kismesteri” munka, olykor nem is önálló műalkotás, csupán díszes okirat - alkalom a múltba tekintésre s a példázatra, mint például Esze Tamás armálisa, a jobbágyból lett kuruc ezredes Rákóczitól kapott nemeslevele. A versek közös vonása, hogy beavatottan - bizalmasan vagy ünnepélyesen, de mindig a közvetlen érzékelés személyes varázsával - szólnak, a történelmi atmoszférát fölidézve. A Betyár előtt könyörgő katona című költemény a műtárgynak nem annyira esztétikai, mint inkább szociológiai vonatkozásaihoz kapcsolódik. Népművészeti alkotásról van szó, egy ismeretlen pásztor 1840-ből való faragványáról. Díszített használati tárgyról tehát, amely „kilóg” a rangos múzeumokban megtekinthető, tankönyvekben is felvonultatott festmények és köztéri szobrok sorából. A fába vésett, piros és fekete festékkel színezett jelenet a naiv művészettel rokon. Társítható a sorozatban szereplő Dániel című őskeresztény katakombafestménnyel: képzetlen, ösztönös művész munkája, amely azonban a mesterségbeli tudás alacsony szintjén is egy jelentős, még nem legalizált közösség jövőbe mutató erkölcsi ítéletét fejezi ki.1 A népművészet „aranykora” A 18. század végétől - a versben kissé gúnyosan említett „bídermájer” művészettel egy időben - már Európa-szerte kezdik fölfedezni a paraszti népet dalaival, táncaival, népviseletével. Skóciától Litvánföldig ébredezik az érdeklődés a falu világa iránt (emitt Robert Bums, amott Donelaitis2 ír klasszikus műveket a népéletről), s az antikvitásból átvett rokokó pásztoridill szerepét fokozatosan átveszi a (sokszor biedermeier negédességgel kevert, romantikus) népiesség. Nálunk a századfordulón Csokonai népdalokat gyűjt, s maga is próbálgatja a népdalok hangját. A húszas-harmincas években Kölcsey, Vörösmarty, Czuczor Gergely is ír „népies” - vagy annak vélt - dalokat. Nemesi oldalon a filantrópia és a szentimentalizmus, a népből fölemelkedő íróknál, művészeknél pedig a jogait követelő „harmadik rend” akarata fejeződik ki a népiességben. A negyvenes évek folyamán már ennek a demokratikus felfogásnak jegyében bontakozik a nagy „triász”, Petőfi, Arany és Tompa népi-nemzeti költészete. Kiváló néprajzosok állítják, hogy a 19. század a népművészet „aranykora”. Tény, hogy az ősi életformát ekkor még nem kezdte ki a városiasodás, a népművészet még „tiszta” minőségben áll a kutatók előtt. Az is igaz, hogy nálunk 66
