Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Beney Zsuzsa: Weöres Sándor mitológiája 1.

A mitologikus verseket ebből a négy régióból nagyjából kettő jellemzi: a szenvedélyesen démoni és a szellemi-intuitívnek egy képi jellegű, spontán, ösztönösen megnyilatkozó formája. Egyik levelében bármit is ír Weöres a Sorsangyalok című vers megszületéséről, és bármennyire hitelesnek fogadjuk el leírását, ami nem más, mint saját alkotási folyamata tudatosságának bizonyítása, mélyebb lélektani vizsgálattal megállapítható lenne ezeknek a verseknek spontaneitása is, a tudat alóli felszabadulás speciális, mégis-tudatos formája, a bennük rejtőző szándék, mely a tudatosnál mélyebb rétegbe követhető. Hogy csak egy példát mondjunk: a szerelem harmóniája mintha ezeknek a nagy verseknek démoni erejével (gondoljunk csak a Medeia Hekaté-i mélységeire) helyettesítené önmagát úgy, hogy egyszerre hozza felszínre a szerelem gyilkos és öngyilkos erejét. Hasonló eredményre jutottam évtizedekkel ezelőtt, amikor a férfi-nő kapcsolat aszimmetrikus, a női elem hangsúlyosabb, krónikus, félelmetes szerepéről írtam.

Ugyanehhez a jellegzetességhez tartozik az is, hogy Weöres, aki a kifinomult szellem közegében találja meg hazáját, ezekben a versekben a lehető leginkább földhöz kötődő materiális anyagból építkezik. Metaforarendszerében a démonikus a naturalisztikussal egyesül, s ebből az egyesülésből alakul ki a mitologikus versek negyedik sajátossága.

4. Stílusának és főleg szemléletének nyilvánvaló a közössége a manierizmusnak, mint a reneszánsz és barokk közötti, a modernitást előlegező stílus- irányzatnak világlátásával. A metafora láttató képének realitása sokszor káprá- zatba megy át - ez a káprázat azonban nagyon sokszor a föld, a sár, a szenny, az ősvilág rothadásának képeiből táplálkozik. Hol a végtelenül finom, fényből, habból (mint a semmi láthatóságából), az örök mozgás felragyogásából, hol pedig ennek poláris ellentétéből fakad az a forma, mely végletességében lép át a természetfeletti, démonikus archetípusok ősvilágába. Weöres költészete, éppen képei végletes távolsága és kompozícióinak túlzsúfolt kavargása miatt tartható manierista műnek, olyannyira, hogy úgy érezzük, mintha mitológiájának nemcsak külsődleges jegyeit, hanem szertelenségét, szubjektivitását is összefüggésbe hozhatjuk a tartalom manierista szemléletével.

Valószínűnek tartom, hogy Weöres költészetének lényegét, magját és legnagyobb értékét mitologikus költeményei adják. Nemcsak saját költészete, hanem annak az európai irodalomba történő elhelyezése miatt is tartom ennek kutatását egyik legfontosabb feladatunknak.

63