Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Kálnay Adél: Noteszlapok

azt válaszolja, jó lesz így. Én mindenkit szeretek, az egész családomat. Anyát is. De ha ő el akar küldeni, mit lehet tenni? Széttárja a kezét, s elismétli: jó lesz ez így! Egy kívánsága van még, hogy bemehessen az iskolába. Elbúcsúzni a barátaimtól, mondja. Én a kislányomnak jó anyja vagyok, sírja el magát végül Zsolti anyja. Mit lehet erre mondani? Hallgatunk mindnyájan.

Április 3.

Zsolti nagymamájával jön az iskolába. Mindenkit megkeres, aki fontos volt neki, gyerekeket, tanítókat. Majd írok levelet, ígéri, megírom, milyen ott. Az is csak egy iskola, nem lehet sokkal másabb, biztatja magát, hogy legyőzze szorongását. Elém pattan, s megkérdezi, nekem írhat-e levelet. Anyát is kérdeztem, de ő nem akarja. Azt mondta, felkavarnám. Én biztosítom arról, hogy nyugodtan írhat. Búcsúzunk. Zsolti csókot hint a lányoknak, nekem integet, s eltűnik a folyosó végén.

Május 10.

Hírt kapunk Zsoltiról. Beilleszkedett, nagy akarattal küzd, hogy a tanulásban is megállja a helyét. Hát jól van. Zsolti élete rendeződött, sóhajtunk fel. De mi lesz Petivel, Norbival, Lacival, Krisztivel? Mi lesz a gyerekekkel, akik áldozatként élnek saját családjukban? Őket ki menti meg?

Június 16.

Évzárókor jön a hír, hogy Zsolti apja májzsugorban meghalt. Azt is halljuk, hogy a nagymama továbbra is gondoskodni akar a kisfiúról, bár azt mondja, nagyon nehéz. Zsolti az apja halála után ismét vad lett, szinte kezelhetetlen.

Szomorú vagyok nagyon, mégis reménykedem. Várom Zsolti levelét. Gondolom tüstént ír, mihelyt lesz miről írnia.

45