Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Bene Zoltán: Továbbmondott történet
sem nehéz elgondolni. Szinte hallom máris, s látom az elfüggönyözött ablakokat a farmotoros, számomra erősen szokatlan, régies alakú járművön. Az oldalfalon, a függönyön keresztül is tökéletesen érzékelem a húsz embert odabenn, a guruló fémdobozban. Mintha már én is ott ülnék, műbőr borítású ülésen, szorosan összezárt lábakkal, izzadó tenyérrel, átnedvesedett, nyakig gombolt, kockás gyapjúingben. Hegyezem a fülem. Sírást hallok - s ezen, egyszerre kiesve mindenből, ami körülvesz és bennem zajlik, ezen késedelem nélkül eltűnődtem, de már nem a buszon ülve, persze, hanem ismét kinn, kívül rekedten. Vajon ide illik? Ide, persze, nem lehet vitás, de valós-e? Aztán hirtelen megnyugszom: eszembe villan, hogy ezt is ő mesélte, ez is az ő emléke, amely immár bennem folytatódik. Mesélt arról a pécsi lányról, jól emlékszem, arról a lányról, ott, a buszon, tizenhat-tizenhét éves lehetett, éppen mellé ültették, s olyan szívet szorítóan riadt volt mindvégig és gyakorta sírt. Újra fenn ülök a járművön, igen, visszakerültem. Nem tudtuk, mi lesz velünk, mivel a busz parancsnoka ruszki tiszt volt. Azt hittük, a Szovjetunióba visznek. Ez kb. 8-10 napig tartott. Tehát a buszon vagyunk, zötyögünk a megrongált és a rongálatlan utakon, 8-10 napig, kilátás nélkül. Mindenfajta kilátás nélkül. Fegyverekkel farkasszemet nézve... Le kell szállnom, sajnos. Rekonstruálhatatlan helyzet ez számomra, be kell, hogy lássam. - De miért gondolom egyáltalán, hogy rekonstruálnom kellene? Nem alkothatok véleményt arról, amit nem éltem át, hallottam már sokszor, százszor, ezerszer. Talán ez kényszerít a rekonstrukció kísérletére, talán ezek miatt a szavak miatt, ezen meggyőződés miatt (mely nem a sajátom, de vitatkoznom vele Sziszifusz vállalkozásával mérhető munka volna) próbálom megélni mindazt, amit még ők, a negyvenhat évvel ezelőtti történet szereplői, még ők is csak átélni tudtak, megélni semmiképp. Próbálom beleképzelni, nem, nem beleképzelni: belehelyezni magam egy ember helyébe, akit jól és közelről ismertem (amennyire embert egyáltalán lehetséges), s ehhez emberfeletti empátiára lenne szükségem, de ha rendelkeznék ilyennel, akkor sem érném el a célomat, ezzel tisztában kell lennem, ez ellen nincs apelláta. Ismerek tényeket, s ezek alapján érzékelnem kellene az egészet, azaz mindent, ami és ahogyan történt, magamba fogadni, a részemmé tenni - a hitelesség jegyében nem elképzelnem kell érzéseket, hanem megélnem őket. Tudom, hogy olyannak kellene lennem, mint aki néhány napja még a L. Járási és Községi Forradalmi Tanácsa vezetője volt, most pedig, hite szerint, Szibériába tart huszadmagával és a legfőképpen egy kétségbeesett gyereklánnyal az oldalán, akit akkor látott először, amikor letartóztatása után bekísérték a nagykanizsai rendőrségre, 1956 novemberében, az autóbuszos utazás kezdete előtti napon; éreznem kellene a fegyverek csövéből felém áradó fenyegetést, az idegenség, a fájdalom, a nélkülözés, a hideg, a magamra maradottság, a kiúttalanság és visszatérhetetlenség realitássá körvonalazódó lehetőségét; éreznem kellene, ahogyan kellene, ahogy biológiai szükségleteimtől rettegek, mint potenciális veszélyforrástól, mert általuk oly 36
