Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Bene Zoltán: Továbbmondott történet

mértékben megalázó helyzetbe kerülhetek, amit emberi méltósággal viselni nem lehetséges; éreznem kellene az emésztő hiányt; éreznem kellene, hogy folytonosan a családom képét idézem fel magamban, attól rettegve, hogy a szibériai síkon erre már képtelen leszek - át kellene élnem egy olyan iszonyatos félelmet, amit képtelen vagyok átélni. Szükség törvényt bont, s szükség volna arra, hogy át- és megéljem, amikor egy elhagyott helyen kiterelnek tizenkilenc társammal együtt a buszból, egy helyen, ami lehet bárhol, Magyarországon, Romániában, Ukrajnában, Oroszországban, Szibériában, akárhol; s azon a helyen dzsipek állnak a jéghideg, letarolt földön, katonai dzsipek: azokba kell négyesével beszállni; s szemtanúja kell lennem, ahogy egyik vonakodó társam kezét bajonettel vágja meg a pirospozsgás arcú tiszt, arcán szelíd, szláv mosollyal; azután végig kell éljem, ahogy a dzsip gyomrában keresztben egymásra fekszünk, érezzük egymás testnedveinek csípős szagát, zavar az orromba hatoló félelem-bűz, a megvágott társam kezéből bőséges patakban csorog a vér, s a kicsiny tér halálosan elhasznált levegőjét vérszaggal fűszerezi fel; végül mérhetetlen idő elteltével örömöt kell érezzék, amiért újra a buszon vagyok, ahol azért mégis ülhetek, s közben nem töröm mások testét és nem törik mások az én testemet - mindennek át- és megélésére szükségem van. Olyan szükség, amely törvényt bont. Am én képtelen vagyok megfelelni a szükség kihívásának. Ezek szerint lehetőségem sincs arra, hogy hamisítatlan, autentikus véleményt formáljak, hitelt érdemlően, megcáfolhatatlanul meséljek el egy negyvenhat évvel ezelőtti képtelen buszozást, hiszen nekem a busz fogalma nem jelentheti azt sosem, ami ehhez a hiteles megítéléshez és biztos, mindenki számára elfogadható elbeszéléshez szükséges. Ahogyan a tank is egy játszótéren álló játék az én emlékeimben. Nem gyilkos eszköz, nem szörnyeteg. Mégis közöm van ahhoz a negyvenhat évvel ezelőtti eseményhez, mégsem független a létem attól, hogy az megtörtént. Bizonyítani nem tudom, hogy így van, s úgy érzem, le leszek tagadva én is, önmagam előtt leginkább, ha bizonygatásba, szemfényvesztésbe próbálok kezdeni. Nem is próbálkozom ilyesmivel. Viszont végezetül pontosan idézem a végkifejletet, mely ugyan csupán az autóbuszozás végét jelenti, nem zár le semmi mást, semmi egyebet, csak azt. Nem dönt életekről, nem dönt sorsokról. Visszatérő rémálmokról dönt. Arról, hogy olyanok, hogy azok lehetnek: nem válnak valósággá, hanem álmok maradnak.

Legalább ezek csak rémálmok maradhattak.

Ekkor leraktak a zalaegerszegi börtönnél, ahonnan 2 nap múlva hazaengedtek. Ez idő alatt hozzátartozóink hiába kerestek bennünket, senki nem tudott rólunk. Le voltunk tagadva.

37