Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre

tat és a jelent, hogy megkísérelhessen valamiféle halvány „nemzeti” prognózishoz eljutni, nyíltan beszélve arról a titkos hatalomszerkezetről, amely a nyugati modernizációt a mai globalizációs állapotba vezényelte, amelyet az emberi létezés zsákutcájának tart; a másik oldalon a félnótások serege, akik lehetetlen lapokban, obskúrus könyvkiadóknál és meghatározhatatlan televíziós csatornákon üzengetnek a világmindenségnek arról, hogy biztos tudomásuk van hetvenezer éve magyarul beszélő indián törzsekről a Föld túlsó felén, hogy táltosként meg tudják mondani a több száz kilométerről betelefonáló szerencsétlennek (X forint percenként + ÁFA), hogy az elhalt nagymama szellemként még ott van-e a lakásban, s ennek mi köze van Szkítiához és Bábel tornyához, valamint néhány pilisi sziklához, amelyeknek jelentősége az egyetemes emberi lét szempontjából fontosabb - lévén magyar mint Kína, Egyiptom, Mezopotámia stb. turisztikailag „felkapott” köveinek. A szellemi remeklések meg a beteg - és nem is mindig egészen jóhiszemű - fantazmagóriák ugyannak a hiányérzetnek a szükségszerű következményei. Arra keresik a választ az országos méretű közöny elképesztő csöndjében, a múlttudattól éppúgy megfosztott, ahogy a jövőképzettől is megrabolt tömegemberek ostoba zajgá- sa közben, hogy „mi is a magyar”, „van-e szerepünk a világban”, hogy van-e olyan múltunk, amely némi magabiztossággal ajándékozhat meg, s hogy ez a jelen, ez a mindennapos nyomorúságokkal teljes mai idő felkészíthet-e valamiféle méltányos jövőre...

Itt egy könyv a szomszéd vármegyéből. Veszprémben jelent meg pár hete, még nyomdaszagú, és mit tesz Isten ..., Somogyi Győző rajzai ékesítik, néhol szinte értelmezik a szöveget. A címe: Sorsunk és jellemünk. Létrejöttét az Új Horizont című folyóirat főszerkesztőjének, Raffai Istvánnak köszönheti, akiről megjegyezhető, hogy - finoman fogalmazva - valószínűleg a legügybuzgóbb szerkesztő manapság a Kárpát-medencében, olyan ember, aki előtt senki szellemi ember „nincs biztonságban”, aki elől nem lehet elrejtőzni. Ilyesféle alak lehetett a régi Vasárnapi Újság szerkesztője, Nagy Miklós, aki a sötét éjszakában a kapu alá húzódva várta a kártyaasztaltól derűsen hazakonflisozó Mik- száthot, hogy a másnapra leadandó cikket kiszedje belőle.

A Sorsunk és jellemünk mintegy százötven értelmiségit faggat az „otthonról, közérzetről, jövőképről” 1998 tavasza és 2001 ősze között. Híresebb és kevésbé híres művészek és szakemberek beszélnek, bankár és zenész, miniszter és paraolimpikon, agykutató, mezőgazda, polgármester, rabbi, multinacionális cég alkalmazottja, festő, néprajzkutató, szociológus stb. így vagy úgy mindegyikük Veszprém környékéhez, a pannon térség legközepéhez kötődik, mindenesetre ahhoz a „táji géniuszhoz”, amely azért Vas vármegye számos pontján is otthon érzi magát, s valamennyiük leckéje a jeles gondolkodó, az aggastyánként nem régen eltávozott (zalai...) Keresztury Dezső állításának, veretes axiómájának értelmezése: „Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van. De jellemünk a magunkéban.”

Megkerülhetetlen könyv (lesz) ez, már csak azért is, mert mintegy katalógusként tárja fel és összegezi azt a tematikát, amelynek végiggondolása kötelező ma a felelős és nemzetelvű mindennapi életvitelben és politizálás során. A jellem, a hagyomány, a történelem mint katasztrófák sorozata, a nemzeti

94