Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre

mában jelent meg, a lap élén, mint hangsúlyosan fontosnak ítélt közlemény. Erre válaszolt a szeptemberi számban - feltűnő indulattal - Tornai József, aki nem „hazátlan bitang” és nem is „lézengő ritter”, hanem jeles költő és tájékozott gondolkodó. Felszólalt a lap szerkesztője, árnyalta mondanivalóját az interjú alanya, majd a novemberi Kortársban Czigány Lóránt, az egyik legironi- kusabb és - a szónak jó értelmében vett - „legliberálisabb” magyar irodalmár vette tűz alá Tornai vélekedéseit és a kelleténél valóban kissé harsányabb állításait. Erősen hangsúlyozandó, hogy nem két politikai véglet áll itt szembe egymással (a „másik” végletnek nem az efféle szellemi színtér a kedvelt harci terepe, mondhatnánk némi szarkazmussal), hanem lényegében a nemzetről való felelős beszéd két karakteres típusa, azaz és egyben a modernitásról való elgondolások kétféle - sarkosan eltérő - érvrendszere.

Ez a konfliktus kortünet, kortünet azáltal, hogy egy olyan problémát élez ki, amely átszövi, sőt meghatározza ennek az utóbbi másfél-két évtizednek a magyar közéletét. Hol átpolitizáltan, hol az emelkedett ideálok világában mozogva, itt személyes indulatoktól hevítve, amott szinte az elmekórtani esetleírásokat gazdagítva. A probléma és tárgy nem más, mint egy kérdés, ami minden nemzeti válsághelyzetben és minden történelmi katasztrófa után, vagy olyankor, ha a nemzet válaszút elé kerül, elhangzik, itt szóban, ott a szívekben: „mi a magyar?” Mi végre az, ami? Honnan jött és hová tart? Az már bizonyos értelemben válasz, ha azonosulunk a kérdés alanyával: honnan jöttünk és merre megyünk? Kérdezték ezt a reformkor nagyjai, búsongtak néhány kegyetlen históriai „válaszon” az elbukott szabadságharc túlélői, itthon a rabságban, ott túl az emigrációban, vad vitákat hozott a korábbi századforduló, amikor a modernizációnak, a polgárosodásnak és a nemzeti érdekeknek meg a hazafiúi erényeknek már (és még) nagyon színvonalas szószólói voltak minden oldalon, s ez volt a lecke Trianon után, amikor - a harmincas években - egy emlékezetes kötetben Babits, Kodály, Szekfű meg a tárásaik néztek vissza és előre, mellettük Németh László, meg az egész népi irodalom; azután az újabb országvesztést követően Bibó István kezdte meg a tagolt beszédet, amíg a torkába nem verték a szavakat. 1956 után csak a Lajtán túl lehetett tere a nyílt beszédnek, itthon az allegória kényszerült divatozni, majd a legkülönbözőbb „szakmai” - nyelvészeti, irodalomtörténeti, közgazdasági stb. - viták kerülgették a kimondhatatlant: „mi a magyar”?

Ma, amikor nemcsak az a korkérdés Hegyeshalom és Biharkeresztes között, hogy Európa miként is tekint kegyesen „visszafogadott” hazánkra-nemze- tünkre, hanem az is, hogy ennek az utóbbi - rendszerváltozásnak tekintett és tartható - másfél évtizednek van-e hozadéka a nemzeti önazonosság „témaköreiben”, akkor nem csodálkozhatunk... Nem kell csodálkoznunk azon - hangsúlyozva, hogy fél évszázados (addig elgondolhatatlan méretű és intenzitású) szellemi terror, manipuláció és indoktrináció után vagyunk -, hogy a legkülönbözőbb „szövegkörnyezetben” és indulati fedezettel fogalmazódnak meg a válaszok ott, ahol ez a kérdés egyáltalán felvetődik. Az egyik végpontként megjelölhető Bogár László tudományos remeklése, a Magyarország és a globalizáció (Osiris Kiadó, 2003.), amely a legideálisabb interdiszciplináris - közgazdasági, politológiai, történeti földrajzi és „mitologikus” - térben elemzi a múl93