Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Géczi János: A rómaiak rózsái - Venus (Részlet egy Monográfiából)

A rózsák teremtéstörténete a rómaiaknál is a testnedvekkel, leginkább a vérrel állt kapcsolatban. A vér szerepének értelmezése az antik magyarázatokban a lélekkel, így az élettel, különösen az élet átváltozásaival együtt jelentkezik. A mitikus személy vércseppjeiből létrejövő növényekről Ovidius Methamorphosesében olvashatunk, így a jácintról (X. 162.), a nárciszról (III. 399.), a krókuszról (IV. 283), a fenyőfáról (X. 104.) és a kökörcsinről, vagyis az anemonáról (X. 503.).

Arra, hogy a rómaiak rózsája a teremtéssel, a termékenységgel, a szépséggel, a szerelemmel, a megdicsőüléssel és az elmúlással s mindezek ünneplésével, ünnepélyeivel egyidejű kapcsolatot tart, illetve mindezek jelképe is; magyarázatul egyetlen isteni személy szolgál: Venus az, akinek a leginkább a virága. Venus erededleg ősi itáliai termékenység-istennő, a nevét is a vágyni (wen-) igére vezetik vissza. Venust tavaszistennőként Ardea városában tisztelték, s három mellékformája az augusztus 19-én ünnepelt szüreten emlegetett Venus Murcis, Cloacia és Libitina. Venus Libitina a halál istennője - nevét a temetkezési vállalkozók (libitinarii) viselték. Venus első templomát i. e. 215-ben avatták fel Rómában, ez idő tájt azonosították Aphroditével, s vonásaihoz a görögség kialakította tárgyi és írott forrásokban rögzült elképzelések is hozzájárultak.

A rózsává változó halottak emlékét megtisztelendő, a halálon túlra mutató szerelem és szeretet ünnepét a rómaiak Rosaliának nevezték. Ezt a halotti ünnepet csupán az i. e. 1. századtól tartották meg, mégpedig május 11. és július 15. között, területenként más időpontban.

Venus figurájában az itáliai városok képzetei is tovább éltek - például ő a kertek és gyümölcsök királynője (akit Frutis néven neveznek). A virágok és a tavasz istennője, az ősi Flora (régi temploma a Quirinalison állt, s számára i. e. 238-ban építettek újabbat a Circus maximus közelében) Venussal való azonosítása a hellenisztikus korban történt. Utóbb - görög közvetítéssel, illetve közvetlenül - a keleti kultuszok termékenység-istennőinek vonásai is beleolvadnak az alakjába. A vele kapcsolatos korai elképzeléseket váltja fel az egységes rendbe szerveződő, Róma keletkezésére magyarázatul szolgáló mítosz, amelyben Aeneis anyjaként azonosították.

Az epikureista Titus Lucretius Cams De rerum natura művében Venust minden élet forrásának, a teremtés nemző erejének s hatalmának és a békés alkotás segítőjének tekintette, s művét a világirodalom legszebbjének nevezett Venus-himnuszával kezdte. Az Aphroditéból Venussá alakuló istennő közösségi szerepét rögzítő, a tulajdonságait meghatározni igyekvő Róma-mítosz elemei a pun háborútól találhatóak meg, de egységes rendszerbe foglaltan Titus Livius és Vergilius kínálták föl. Az Aeneisben Venus a rómaiak ősanyja és pártfogója, s ezzel magyarázható, hogy kultusza az i. e. 1. századra kiterjedtté vált. Venus tiszteletét növelte, hogy Caesar a Julius nemzetséget, ahonnan maga is származott, az istennőtől s az istennő fiától, a Trójából elvándorló Ai- neiastól eredeztette. Caesar i. e. 48-ban Julius Fórumán Venus-templomot is állíttatott. A Himnusz Venusra versben Ovidius Venusban már azt az istent látta, aki a szerelem által tartja meg a világban a rendet.

Az 1. századtól, a császárság kialakulása nyomán a mítoszrend elvesztette népszerűségét, az istennő alakja egyre inkább magába foglalta a keleti, érzéki Istár és Asztarté tulajdonságait. A latin és a görög nyelvű regények, a szatíra85