Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Balogh Robert: Megaláz, felemel - az írók etetése szigorúan tilos!

A rendszerváltás idején még a vidéki napilapok is közöltek novellákat, verseket, a kultúra oldal hétköznap is dupla volt, most hétvégén is többnyire szimpla. Ez a tulajdonosváltásokkal magyarázható, sok külföldi laptulajdonos a német háziasszonyok szellemi színvonalát tartja irányadónak (ezt lapindító értekezleten hallottam főszerkesztői szájból, útmutatásképp), tehát sok fénykép, a fényképeken minél több ember, arc, tekintet, kis akciók, nagy címek, rövid cikkek, semmi, vagy csak alig valami kultúra, az is főképpen eseményekhez kötve, nem önmagában vett érdekessége miatt. A két világháború között egy vidéki napilap a kulturális esemény előtt beharangozott, a napján figyelemfelhívott és utána pár nappal még kritikát is közölt róla. Ma képzőművészeti kiállításról maximum egy fotó, s pár soros képaláírás formájában nyilatkoznak meg, hetente egy-két alkalommal. Egyeden országos napilap közöl már csak verset és tárcanovellát. Egyeden irodalmi hetilapunk létezik, eléri a húszezer körüli példányszámot, máshol szélesebb olvasóréteggel esélyünk sincs a találkozásra, mármint nekünk, íróknak, mert mit ér egy 1000 példányban megjelenő szépirodalmi folyóirat? Televíziókban partizánakcióként feltűnik néha egy-egy író, jobbára ez mostanában Sebeők János, de mint bolondos különc, bulvárszereplő. Egyébként, hogy érdekes lehessen ma egy író, ahhoz botrány szükséges, esetleg világraszóló siker, és akkor a média számára létező személlyé válhat akár az író is. Nobel-díjat kell nyerni, kilencven éves kor fölött házasodni, meztelenül fotóztatni magunkat, hőbölögni köztéren, nyílt leveleket írni, ki- vagy belépni szervezetekből, de csak az, hogy valaki minőséget hoz létre, önmagában még hírként sem érdekes. És azt sem mondom, hogy ez rossz lenne. Ez tény, mindenféle érzelmi felhang nélkül. Mikor médiaesemény egy remekbeszabott cipő elkészülte? Mikor fényképeznek egy háziasszonyt, ha a lebbencsleves finom?

Sok műsorban szerepelhettem főleg a regényeim miatt, de felkészült riporterrel alig-alig találkoztam. Kompromisszum, ha válaszolok a felszínes, buta, nyegle kérdésekre? Igen, az. Szükséges a médiában szerepelni, mert a szépirodalmi kiadóknak reklámra végképp nincsen pénzük, a médiaszereplés reklám, mindegy jót, vagy rosszat mondanak rólam, a szereplés a lényeg. Nézzünk néhány egyszerűbb riporteri trükköt: „Mondjad el, amit szeretnél. Itt a mikrofon, a kezedbe adom, majd közbekérdezek, ha valami eszembe jut. ” Lehetünk közszolgálati televízióban, hírekre specializálódott televízióban, vagy rádióban. Zavartan közli a riporter: „Nem volt időm elolvasni a könyved, de ismer egy csoporttársam, és azt hallotta rólad, hogy... Megnéztem a honlapodon a nyitóképet, baromi jól nézel ki rajta. ” Tipikus dilettáns kérdések: „Miről szól a könyv? Mi az üzenete? Mit szerettél volna elmondani? Mit éreztél akkor, amikor ezt írtad? Hogy látod, milyen a fiatal író helyzete ma, Magyarországon?’’'1 De hát, hogyan kérdeznének értelmesen arról, amit nem is ismernek. Inkább csak közhelyek mentén ellavírozgatnak.

Megtapasztalhattam, hogy az a kultúra, amelyben felnőttem, mára majdhogynem érdektelen. A médiában létrejöhetnek még szerencsés pillanatok, amikor úgy kap hangot egy-egy kulturális esemény, ahogy azt megérdemli, de ez az összképen nem változtat. Havonta egy színházi előadás a televízióban nem akkora mennyiség, hogy azt észre lehetne venni. Havonta egyetlen meg80