Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Megtartók és fényes árvák

ta lengi körül másfelől. Németh László sokat támadott és védett szerepén keresztül tekintett önmagára. A nemzet „tanítómestereként” vette igazán komolyan önmagát. (Olyan értelemben használom a szót, miként Nietzsche: az igazi tanító mindent csak tanítványain keresztül vesz komolyan, még önmagát is. Németh László gyakran emlegetett sérelmei mögött - például - sokkal inkább kollektív, mégpedig máig feldolgozatlan nemzeti sérelmek rejtőznek, mintsem egyéniek traumák. Sokak számára ezért vonzó műve és személyisége: az öntudatlan azonosulás lehetőségét kínálva.) Ezzel együtt, Németh László mintha ifjú szívek helyett, inkább idősödő szívekben élne tovább. Tanítványainak, lelkes követőinek, kitűnő elemzőinek nem sikerült kilépniük a mester árnyékából. N. Pál hozzáállása a Németh-ouverhöz talán Nagy Lászlóéhoz hasonló, akinek emlékezetes Ady-versében a hódolókkal, fanyalgókkal, imádókkal szemben, Ady Endre ostora tetszett. Németh László sorsa és műve rendkívüli etikai-intellektuális hagyaték, nyilván ott áll többek mögött, sokan merítenek belőle, ám hiba volna azt hinni: ő fog gondolkodni a következő generációk helyett is. Munkássága inspiráló, de számos mai jelenség leírására már nem alkalmas. N. Pál abban követi, ami nem évült el belőle, miután „A megtartók jöjjenek... ’’-ben a képviseleti irodalom nevében, a közösségi tudat megteremtésére vállalkozik. Németh Lászlóval szólva: újraszövésére. Azonban szelíden és joggal az író szemére veti - levelezése kapcsán -, hogy olyan emberek „lelki szemetesládájává” vált a hatvanas években, hallgatta meg gondjukat, bajukat, olvasta kézirataikat, akik nem voltak érdemesek figyelmére. A „képviseletiséget” elég lett volna az irodalomban ellátni.

A könyv következő fejezetét a szerző a megtartó szellemeknek szenteli: Szabó Zoltánnak, Czine Mihálynak, Vekerdi Lászlónak, a példásan helytálló Püs- ki Sándornak, Mészöly Miklósnak. Utóbbi Negyedik út című könyvét újraolvasva - amelyet annak idején a Fidesznek ajánlott - tapasztalhatjuk, milyen naiv várakozással tekintett sok irodalmár (Mészöly mindenképpen) a változások elé. N. Pál számba véve az író közéleti szereplését, tartását, úgy látja: Mészöly, aki óvott a politikától a nacionalistázás, antiszemitázás, mucsaizás közepette, mégis „a régi rend eszméit s embereit ki- és fölszabadító liberális politika holdudvarában kötött ki, s például előszót írt egy olyan - szinte bevallottan a félelem tudatszűkítő görcsében született - ártalmas könyvhöz [a Kirekesztőkhöz], ami Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Szekfű Gyulát és Németh Lászlót Adolf Hiderrel és Szálasi Ferenccel emlegette egy lapon.” Mészöly kvalitását, munkáit azonban véletlenül sem politikai nézetei alapján ítéli meg, szépíróként változadanul nagyra becsüli.

A további fejezetekben az irodalomtörténész és történész N. Pál időnként - a téma kívánalmainak megfelelően - „különválik”. Több történeti megközelítésű tanulmányt találunk könyve harmadik harmadában. Érzékenyen tapint rá a szocialista (és későbbi) években végbement tudattorzulás okaira, mikor azt írja: az elsődleges kérdésekről tilos volt beszélni, így a másodlagos kérdések váltak elsődlegessé. Hazug viták emésztették fel az alkotói energiákat, koptatták az idegeket. Ráadásul - toldom meg - a hivatalos kritika szövegei igyekeztek elfedni magukat a műveket, mégpedig nem egyszer sikerrel. Ilyenkor az eredeti szöveg láthatatlanná vált, akár a fény, majd az ítészek prizmáján keresz61