Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Megtartók és fényes árvák

tül ilyen-olyan-amolyan színben jelent meg, az olvasók ámulatára. Az ideológiai elvárások azután némileg változtak, a szocialista elkötelezettséget felválthatta a veretes semmit-mondás. A kánon lényege azonban gyakran ugyanaz maradt: kerülni a lényeget, a sorskérdéseket, a valóságot.

A magyar posztmodern a manierizmus jegyében fogant: nincs saját szelleme. Baudrillard kijelentését adaptálva: azért tudjuk elfogadni, mert mélységes közönyt vált ki belőlünk. A posztmodern művek zöme nem az értékeket, hanem az ekvivalencia logikáját követi. A követelmény persze ugyanúgy ideologikus, mint a szocreál idején volt, bár tagadhatadanul kellemesebb: elkötelezettség, annak kellemetlen látszata nélkül. Ehhez járul a célirányos, szelektív etikai relativizmus, ami szintén az ideológiai megfelelés kényszeréből született, és lényegét tekintve nem viszonylagosságot, sokkal inkább „okos” igazodást jelent. Egyik oldal felé - nevezzük ezt A-nak - az elkövetett bűnök állandó hangoztatása, az A-oldal démonizálása jellemzi politikailag; míg a másik oldal felé - legyen ez B, mint bal - a vétkek relativizálása. Magyarán: az irodalom sunyi át- politizálása, többnyire az „esztéticizmus jegyében”. Az értelmezés kisajátítása, átlépve a hermeneutika, esztétika határait, odáig vezetett, hogy megjelentek a színen a zsdanovi interpretátorok utódai: a dekódolok. Saját ízlésüknek (értsd: érdeküknek) megfelelően értelmeznek szövegeket, állítanak egy-egy kifejezést sanda politikai kontextusba. Az eszmei elvárás a posztmodernt ugyanúgy jellemzi, mint bármelyik előző korszakot, azzal a különbséggel, hogy az ideológiai kívánalmak esztétikai elvekként nyernek megfogalmazást.

N. Pál nem híve a kialakított etikai relativizmusnak. Nem érzi úgy, hogy bizonyos tettek új politikai kontextusba kerülve viszonylagossá válhatnak, megváltozhat eredeti jelentésük. A Köztársaság téri mészárlást, az 56-os sortüze- ket nem óhajtja elkenni, afféle laza, pufajkás-ávéhás happeningeknek látni, láttatni. Könyvének ,/4 forradalomról” szóló fejezetében, Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor „Mától kezdve lövünk” munkájáról írva felvillantja azt az embertípust, a múlt század negatív hősét, amelyiket legföljebb a pártjelvény különböztet meg, de személyiségét tekintve azonos a náci és bolsevik oldalon. Jellemzője a szűk látókör, a kegyedenség, a vakhittel elegy otrombaság. Ez a típus az ideológiai hívőé, aki „’Igazát’ a sírig őrzi - vagy az utókorra, utódaira is hagyja talán? -, hiszi, hogy amit ő megértett, azt más nem értheti meg, megrendülni képtelen, megbánnivalója nincs, számonkérésről hallani sem akar, a morális és a - ’bolsevik értékrenden’ túllátó - történelmi felelősségről meg azt sem tudja mi fán terem.”

Az örök etikai értékekről és a pillanathoz igazodó moralitásról, a sokak szerint anakronisztikussá vált Sánta Ferenc kapcsán szól. N. Pál József valóságfelfogása nyilván történészi szemléletéből ered: az irodalom - általában a kultúra - közösségformáló szerepét tartja elsődlegesnek, a belterjességet favorizálókkal szemben. Érezhetően nem ért egyet azzal az utóbbi évtizedekben kialakult gyakorlattal, amely az irodalmi narrációt a szappanoperák világába száműzte, az olvasókkal együtt. A Sánta Ferencet köszöntő írásból (Sánta Ferenc jelenléte) megtudjuk, hogy a hetvenes évek derekán érettségiző, alapélményeit falusi környezetben szerző N. Pál számára Sánta Húsz oraja emészthetetlen volt. Hiába ismerte személyesen, saját élményeiből a könyv modelljeit, csak az Otö62