Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út
3 GYŐRI LÁSZLÓ Gyújtsd a vasat és a fémet! Volt egy osztálytársam az általános iskolában, Schwarcz Guszti, aki körül néhány különös dolog röpködött. Mindjárt az első, hogy nem magyar nevet viselt, ugyanis az elég ritka volt arrafelé, csak egy-egy Tarapcsik, egy-egy Gelesel, egy-egy Csicsely törte meg a rendet — köztük a Schwarcz is; a második, hogy szőke bőre, vörös üstöké volt, neki még hagyján, de az anyjának mélyvörösben lángolt a haja, ami igencsak párját ritkította arrafelé (mifelénk!); a harmadik, hogy - noha az már nem annyira szokatlan - annak a még mindig szép, egzotikus asszonynak öt vagy hat gyereke volt, egy egész kocsiderékra való, azaz Schwarcznak, az osztálytársamnak négy vagy öt testvére kért még kenyeret odahaza. Kocsiderék ugyan elegendő akadt akkoriban még arrafelé, Schwarczéknak azonban egyetlenegy sem, lévén, hogy nem a parasztok rendjébe tartoztak, sőt a zsidótemplom mögötti házban, azzal egy udvarban éltek. Csak később ütött szöget a fejembe: Schwarczék talán korántsem véletlenül laknak a zsidótemplom szomszédságában, esetleg közük van hozzá - akkor azonban szinte még azt sem tudtam, akár a többi osztálytársam, hogy zsidók is vannak a világon, sőt egyenesen arrafelé, testközelben, miközöttünk. 1952-őt írtunk. A kék iskolai füzeteken, amelyeket abban az időben még inkább irka névvel illettünk, a következő két sor propagandát kellett látnunk akkor és még hosszú évekig: Gyújtsd a vasat és a fémet, / Ezzel is a békét véded! Vers ekkora példányszámban Magyarországon még nem jelent meg soha! Számtalan kiadást ért meg, számtalan kiadásban nyomták ki száz meg százezer darabban, a gimnáziumban még ötvennyolc körül is fogyasztottam ezt a fémgyűjtős irkát. Hiába hirdette az ige: lobogónk Petőfi, lobogónk ez a két sor volt, nem ő. Hogy ki írta, örökre mély homály fedi. Schwarczéknak szoros kapcsolatuk támadt a halhatatlan rigmussal, a fémgyűjtőmozgalommal. Mert akkortájt ilyen mozgalmat is életre cibáltak. Azonban mielőtt Schwarczékra s a fémgyűjtő- mozgalomra térnék, el kell mesélnem valamit, ami „A fémgyűjtő mozgalom meg én” címet viselhetné, ha lépten-nyomon címet adnék minden kis egységnek. A negyedik általánosba jártunk az Ady Endre utcában, amely utca arról volt nevezetes, hogy arra borítottak először aszfaltot az egész városban. Az osztály meg arról, hogy Nyári Laci bácsi tanított bennünket, a nagy Petőfi-rajongó. Tucatszámra kellett Petőfi Sándor költeményeit kívülről, fejből tudnunk, s nem akadt nálam buzgóbb magoló. Ha csak Szőke Boldogh Jóska, ha csak egykét eltévelyedett lélek nem buzgólkodott legalább annyira, mint én, hogy másnap elzengje: „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája/” Petőfi elbűvölt bennünket, a tanító bácsi egyenesen határtalanul bele volt habarodva. A fémgyűjtésbe a lángész, a lánglélek iránti végtelen, már-már emberfeletti lelkesedése vitt bennünket az acél, a fém országától, a szocialista gazdaságpolitikától, az első ötéves tervtől, Dunapentele-Sztálinvárostól függetlenül, sőt éppen hogy annak ellenében. 24
