Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út
Nyári Laci bácsinak furcsa osztályozási módszerei voltak: mindenkivel össze- fűzetett egy-egy rajzlapokból méretre szabott könyvecskét, s ebbe a négyrét könyvecskében osztályozott nem, nem egytől ötig terjedő érdemjeggyel, nem, hanem belepecsételt játékos ábrákkal, amelyeket részint ő maga készített mint törlőgumimetsző mester (ha ugyan), részint pedig a csabai nyomdászoktól szerezte be kézen-közön. Aki rendetlenkedett, annak elhegedülte a nótáját egy ólomból öntött hegedűművész parányi alakja, aki öt számjegynek öt számjeggyel való osztását hibátlanul megoldotta, öt osztásjelet mutató kerek, zöld bélyegzőt kapott a könyvecskéjébe. Minden tantárgyra külön leleményű szimbólum, jelkép, forma szolgált; imádtuk őket, mindenki örökké felajzva igyekezett új meg új ábrát szerezni, még a hegedű sem sújtott a porba senkit. Vagy igen? Még dicstelenebb volt egy fekete hegedűművészt kapni álla alatt a hangszerrel, mint egy fantáziátlan arab számot, egyest? Az egész tanéven át jelek erdejében vitt el az utunk, nem, nem is jelek, mesebeli zöld, lila, kék, zuhogó vörös bábok, figurák közt sétáltunk előre, az órák végén mindennap egy-egy újabb várt reánk a tanító bácsi kezéből. Csupa izgalom, öröm, boldogság fűtötte az iskolát, s még további öröm is tüzet rakott benne. A tanító bácsi a gyerekekkel együtt, dehogy drákóian egyedül, elhatározta, hogy az asztalon álló gipsz Petőfit, a kis mellszobrot örökéletűbbre cseréli föl: ólompetőfire. A fiúk, a lányok egy hétig hordták az ólmot, s már egy második, egy harmadik Petőfire is telt volna belőle. A fergeteges áradást úgy kellett leállítani. A rá következő napokban az osztályterem a művészet szent csarnokává tágult - műteremmé. A gipszfejet Laci bácsi különböző manipulációknak vetette alá: bekente olajjal, kartonlapokat borított rá, amelyek hajszálpontosan követték a fejre meredeken a görbületeket, gipsztejet csurgatott arcra, homlokra, tarkóra, aprólékos, pontos, minuciózus homorulatát készítette el a domború koponyának. A két fél homo- rulatot, a negatívot, lefejtette róla, a féltekéket összeillesztette, s egy-két technikai művelet, némi babramunka végeztével a szoborhéj készen állt, hogy a forró ólmot magába fogadja. Másnap a finom véső alatt apró darabokra tört a segédgipsz, a héj, a fényes Petőfit Laci bácsi a feje fölé emelte: - íme, a költő! Az első fémgyűjtő mozgalom teljes győzelemmel ért véget: a mi Petőfinkbe szállott a lüktető ólom lelke. A második fémgyűjtő mozgalomnak már semmi köze nem volt a költészethez, annál inkább a fölemelt első ötéves tervhez, amely a szén és az acél országává óhajtotta alakítani hazánkat. Ebben a második mozgalomban az Ady Endre utcai negyedik osztály ugyanúgy részt vett: amikor Petőfihez gyűjtötte az ólmot, még nem tudta, nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor már nem Petőfiért, hanem egy magasabb cél megvalósításáért hordja össze, ami még a kamrák, udvarok sarkában megmaradt. A magasabb cél a béke volt, emiatt hirdette meg a Magyar Úttörőszövetség a fémgyűjtő mozgalmat. Már nemcsak az ólmot, mindenféle fémet beszippantott a városi MÉEI-telep, hörögve gyűrte magába a kék zománcos, kilyukadt fenekű, sőt feneketlen, koszorú alakú lavórokat, kannákat, kantákat, kályhacsöveket, ekevasakat, a legkülönbözőbb mezőgazdasági gépek legelképesztőbb, csorba alkatrészeit, üresen kongó, tömören csengő fémeket, amelyek akár a vas, akár az acél, akár a réz nevezetet 25
