Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

favágónép fenyőgallyakból egy kis zöld rétre vezető fasor 4 fája közé oltárt készített, kihordta reá kunyhóinak legszebb, gazdagon virító virágait s a kis menyasszony Ericából keresztet kötött az oltár közepére. Eleredt az eső, köd is járt a fák fölött, aggódtunk, hogy tervünk nem sikerül egészen. De hát jól ment minden. 1/2 12 órakor megjelent a modori evang. pap, előbb érkeztek meg Loránd és Pepi bácsi. Más vendég nem jött, csendes, zajtalan órát akartunk esküvőnknek szánni, nem fényt és pompát, hanem a mi saját felfogásunk képét akartuk megvalósítani. Egyszerűséget, igazságot és tisztaságot - ezt kértünk ez ünnepélyes órában s jött hozzá költészet is, mely való. Egyszerű fekete öltönyömre feltűztem néhány fehér és zöld szálat a kis „menyasszony” menyasszonyi koszorújából s kezembe vettem egy csokor narancsvirágot. Mami kinyitotta végre az ajtót, ahol „öltöztették” az én arámat s magam előtt állott hosszú fehér fátyoléban, ragyogó élettel arczán, a kiért megküzdöttem a múltat és jövendőt. Mint a sötét zöld nádasban tavaszfakadással a vakító fehér kócsag, hátáról a felfoszló toliakkal, úgy állott a fenyvesek zöld hátterével előttem „ő” az emberi élet legszebb pillanatában - mikor a földi legközelebb áll az éghez, mikor legtisztább a szemek ragyogása és legigazabb a némaság beszédje. Megkondult a favágótelep kis kápolnájának harangja, karon fogtam a kis menyasszonyt s egy kis menet lépdelt a fenyőgalyoltárhoz, hol ünneplő ruhában vártak az erdő környékén lakó, favágók. Kis csoport, de igaz szívűek. A felhők megszakadoztak, elszállt a borongás az égről, a köd felemelkedett s mikor a „holtomiglan holtodiglan” elhangzott, kisütött a legfényesebb őszi napsugár, a legderiiltebb emberszívek ifjú tavaszára. Fölöttünk a sárguló falombok közt czinkék csicseregtek, kivonult velünk a favágósággal a háznak vénje, ifjúsága még a hű „tacskó” és „véreb” is. Kezeink tartották, szorították egymást, összeforrt a természet templomában szívünk, mely régen össze volt forradva és isten és ember előtt a mindenség határtalan kék ege alatt, hol érzelem és gondolat szárnya szabadjában nyilvánulhat - egymáséi lettünk nem egy életre, hanem az örökkévalóságra. Mert az igazi szeretet nem lesz, nem fakad, megvan az régen csak megtalálja egymást - s nem enyész, nem múlik el soha, mert aminek kezdete nincs - annak vége sem lehet.

Esküvőnk után papi és Loránd nemsokára elutaztak, mi pedig elsétáltunk az erdőbe s alkonyat felé jöttünk vissza. Először jártuk be régi kedves helyeinket, mint „férj” és „feleség”. Másnap mami is elutazott s egy hétig élveztük tovább az ősz gyönyörű napjait ifjú tavaszban folytonos séta és járás kelés közt, bebarangoltunk minden helyet a hová együttes emlékek fűztek. Végre elbúcsúztunk a mi „Sandunktól” a hol megtaláltuk egymást és 5 évi kitartás után elnyertük egymást. Indultunk Bécsbe, magunkkal víve eskető papunk amaz intelmét: Ha el fognak menni a tiszta erdei levegőből a világ sűrű levegőjébe, tartsák meg azt a tisztát a sűrű közt. Bécsből Kőszegre indultunk s először léptünk a szülői házba, hol két kellemes hetet töltöttünk. Ismét visszakerültünk Budapestre, hol azalatt mami lakásunkat berendezte, mely igen kedvesen fogadott s melyet utólag annyira összekészítettünk még, hogy igazán meleg kis tanyánkban kezdtük meg az életet, az élet komoly útját. Folytattam a congres- susi előmunkálatokat, most kétszeres lelkesültséggel, mert fáradságomat eny- híté a „kis feleség” biztatása és derült mosolya.

81