Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

1891. Alig tértünk vissza Dórámmal Budapestre, hogy rendes életünket, a munkát folytassuk, a szomorúság közben újabb gyász, újabb bánat árnyai sötétedtek felénk. Szegény atyám, ki már karácsony óta gyengélkedett s néhány hét előtt sárgaságba is esett, folyton rosszabbul érezte magát, úgy, hogy aggódó szívem - anyám lehangoló levelei után - kiszabadította magát a kötelesség jármából. Kőszegre siettem, hogy a helyzet felől tiszta képet és ha lehet, megnyugvást nyerjek. Mikor Dórámmal anyám nappali szobájába léptünk, itt találtuk édes atyámat a pamlagon ülve, bágyadtan, sárgán. „Egyik szomorúságból a másik nyomorúságba léptek” szavakkal nyújtotta felém jobbját. Néhány szomorú napot tőkénk itthon, Kőszegen, anélkül hogy sok vigasztalást nyertünk volna, főleg a jövendőre. Mindenkorra emlékezetesek maradnak előttem ezek a keserű napok, mert ezek voltak az utolsók miket szegény atyámmal tölték. Az egész idő alatt kezét homlokára támasztva üldögélt egy zsölye széken vagy a pamlagon, de nem mulasztotta el, még szenvedései közben sem, hogy naplóját, melyet pontos lelkiismeretességgel vezetett, naponként folytatólag írja. Sürgős dolgaim visszaszólítottak Budapestre, bármi nehezen és aggódva válnom kellett a szülői háztól. Az ebédlő pamlagján búcsúztam el szegény atyámtól, itt hallám tőle utólszor „Isten áldjon meg”, itt szorítám meg utól- szor drága jobbját s csókoltam meg homlokát, mely ez életben annyit gondolkodott. Alig folytattam munkálataimat az ornith. congressus érdekében tovább a legrosszabbat sejtető híreket kaptam, úgy hogy nyugtalan szívem haza nógatott. Apr. 21-én érkeztünk Dórával ismét Kőszegre, a vasúti pályaháznál Gróf Schmidegg János fogadott s tudatta velem, hogy szegény atyám ma délelőtt 1/2 11 órakor csendesen elszenderült. Aki érteni képes mit érez egy egészséges szív ily kijelentésre, csak az sejtheti mit éreztem én most az én még friss sebből vérző szívemmel. Életem egyik legborzasztóbb pillanatát éltem át, a veszteségnek kimondhatatlan nagysága mint egy óriási űr tátongott érzékeim előtt. Nem tudtam befogadni a gondolatot, az érzetet, hogy atyám, ki legjobb barátom volt, kit nemcsak szerettem, tiszteltem fiúi engedelmességgel, de akit becsültem és példányképül vettem mint férfiút is - megszűnt lenne, nem él többé. Ne halljam hát soha többé az ő igaz szívből fakadt tanácsait? Ne halljam az ő okos beszédjét, annyi tudományát és tapasztalatait? Es ne lássam többé azt az erős, határozott jellemet, melyet akkor is igazában becsültem, mikor az élet tarka, kuszáit útjain eg}' kérdésben nem találkoztunk. Az idő, ez a legnagyobb mester, megmutatta, hogy akkor nekem igazam volt. De belátta még ő maga is, Istennek hála elég jókor, s kiengesztelődve a helyzettel beleegyezett abba a frigybe, melyet a modori fenyők alatt kötöttünk. Végtelen jól esik tudnom, hogy az ő áldásával tehettem e lépést s ő még saját szemeivel láthatta boldogságomat s kiengesztelődhetett. Kikísértem a temetőbe drága hamvait - azután elváltunk. Isten veled kedves, jó, édes atyám! Hűséges szívvel őrzöm örökre emlékedet és utólszor köszönöm forró hálával mindazt a mit életpályámon útravalóul adtál. Minden erőmből iparkodni fogok, hogy beváltsam hozzám fűzött reményeidet: férfi legyek, becsületes és jellemes, derék és hasznos polgára annak a hazának, melyet annyira szerettél, melyet annyira szeretek! Nyugodjál békében! Életed nem tűnt el nyomtalanul. 82