Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (befejező rész)
lemét, hogy belefagy a szőr! Azt hiszi ez a rézbőrű saskalap, hogy a hegy szelleme nyilazta hátba! Megfordul, arcát vér áztatja. Megismerem, Lebeny az! Gubanc van, haver? Ezt nyöszörgi: pofa be, semmi gubanc, semmi Lebeny, Tolvaj Keselyű a nevem. Mire én: köpök a nevedre, ki bántott? Ezt válaszolja: kinyírtunk egy jenkit, sok gyöngyöt kaptunk érte, konténerbe temettük, de feltámadt és bosszút állt. Túl sokat képzeltél magadról, indián! Végem van, Janesz? Hajnalka a tanci meglovasított pénzéből másfél szobás lakást vásárolt Pest- szentlőrincen. Tisztasági festést csináltatott, kicseréltette a villanykapcsolókat, de bútorra már nem futotta, mindössze egy kihúzható heverőt vett, azt is használtan. Az epeda dohos bűzt árasztott, és gyanús foltok borították. Mandula a nap legnagyobb részét ezen a heverőn töltötte, és mantrákat gyártott. Akadt olyan termékeny napja, hogy tíz-tizenötöt is megszült, kockás füzetbe jegyezte, aztán mindet megtanulta kívülről. Hajnalka nem vett ki szabadságot, bejárt dolgozni a bajstúdióba. Amikor munka után hazatért, Mandula az epeda tetején állva elszavalta neki az aznapi termést. Pogácsás Lajos minden szombaton kiment Pestszenlőrincre, és a lányánál ebédelt. En csak egyszer jártam az új lakásban, nem emlékszem miért, talán akadt egy szabadnapom. Ültünk Hajnalkával a parkettán, Mandula a heverőn hentergett, és a füzetét lapozgatta, néha felröhögött, hogy ezt hallgassátok meg, de aztán meg se szólalt, olvasott tovább. Ezt mondtam: ahogy elnézem, Hajnikám, nincs valami tengersok bútorotok! Hajnalka rácsapott a combomra és ezt mondta: képzeld, Janesz, tegnap becsengetett Lebeny a fiúkkal, és megígérte, hogy tíz napon belül komplettül berendezi nekem a lakást, mert addig nem tud tükörbe nézni, amíg úgy tudja, hogy nélkülözök, szerintem egyébként évek óta belém van zúgva, mindegy, ezen ne múljon, összeírtam neki, hogy mire lenne szükség. Ekkor megszólalt Mandula: most kussoljatok, előadom a negyvenhatodik mantrát. Heréit fejhangon szólalt meg, valósággal énekelte a szavakat, a szemét lehunyta, a füzet kifordult a kezéből. A negyvenhatodik mantra így hangzott. Hadd parázskodjon hamuvá ez a múlandó áltest, és hadd olvadjon a tüdőből kiáramló romlott levegő a légkör összességébe! Kérlek, Uram, szedd össze magad, és emlékezz nagylelkűen minden áldozatomra, amit érted hoztam! Egyébként megfejtettem a titkot: a te öledbe hullik itt minden haszon, éppen ezért sürgősen fogj egy újabb kőtáblát, és bűnbánattól sújtva jegyezd fel rá mindazt, amit idáig érted tettem, és egyszer az életben legyél hálás érte! Add vissza a kölcsönt! Hatalmas vagy, mint egy nem is tudom micsoda, és mindenható, akár egy lótuszvirág, vagy mint egy dagadtra tömött brifkó, emeld hát rám a tekinteted, és ne tegyél úgy, mintha nem vennél észre engem, itt, a volt KISZ-lakótelepen! Várom a jeleket, addig is, jóságodért megelőlegezem a háromszoros hurrát. Hurrá! Hurrá! Hurrá! Tudod mit, legyen négy. Hurrá! 147
